Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - Cselényi László: Aleatória, avagy a megíratlan tartomán (II. rész)
Cselényi László Aleatória avagy a megíratlan költemény tartomány II. rész 3/3/1 Hatéves koromban, szeptember elsején én is elindultam az iskola felé. Féltem pedig nagyon, mert a tanító, Zoller Samu, bozontos szakállú, verekedős ember hírében állt. Honnan is gondolhattuk volna, hogy hamarosan, alig egy hónap múltán megszabadulunk tőle. Mert az én első osztályom hamarosan kitelt. Három nap helyett ugyan 3 hétig tartott, ám mégis kurta volt. Magával sodorta a második világháború, amely épp ekkorra érte el a környékünket. Mire magunkhoz tértünk, már nem elsősök voltunk, hanem másodikosok, és nem magyar, hanem szlovák diákok. 60-as évek, hétfő Véget ért hát megint egy történet. Döbbenten állok az utcán: a világ rohan tovább kitaposott útján, észre sem veszi senki, milyen üres lett egyik pillanatról a másikra. A történet tulajdonképpen banális. Egy férfi meg egy nő. Megismerkednek. Megszeretik egymást. Azután elválnak. Pfuj, micsoda undor. Le ne próbáld írni! Igen, de valahol csak el kell kezdeni minden történetet. Eszmélkedésem óta regényt akarok írni, s csak azért nem írok, mert nem tudom hol elkezdeni. Hátha ezúttal sikerül. — Falusi gyerek vagy. Tudtommal az érettségid, tehát 1956 óta városban élsz. Hogyan viseled el a városi életformát? — Nehezen. Egyre nehezebben. Ügy látszik, az életkorral is összefügg a dolog, mert hisz laktam már tízágyas internátusi szobában, pincében, sőt Párizsban, a Pigalle kellős közepén, égre nyíló ablakú padlásszobában is, mégsem volt számomra olyan elviselhetetlen a városi életforma, a zaj, a füst, a szomszédok, a tranzisztorok, televíziók, újabban az egész éjjel ugató kutyák, mint mostanában. Azt mondják, a régi költők nyomorogtak, a maiak összkomfortos lakásokban élnek. De kérdem én, fölér-e egy valamikori „nyomorral” olyan zajos városokban élni, mint amilyenekben mi élünk? 3/1/2 3/1/3 1975
