Irodalmi Szemle, 1989
1989/10 - HOLNAP - Hizsnyai Zoltán: A Tsúszó-életmű kritikai szintézise a megjelentetett méltatások tükrében
Hizsnycii Zoltán A Tsúszó-életmű kritikai szintézise a megjelentetett méltatások tükrében Az Irodalmi Szemle Holnap mellékletének 1987. decemberi számában irodalmi életünk legifjabb nemzedéke először emlékezett meg Tsúszó Sándor, a nagy kisebbségi irodalmár születésének kerek évfordulójáról, közrebocsátva néhány írását és írástöredékét, méltatva azok rendkívüli jelentőségét irodalmunk számára. A rejtélyes Tsúszó-életmű kutatásában az eltelt hónapok még nem hozhattak számottevő eredményt, az azonban már elvárható volna, hogy legalább a rövid életút fontosabb álomásairól tiszta képet alkossunk. Ezen írásunk elsődleges feladatának tehát egy olyan kronológia megszerkesztését tekintjük, amely — a megjelent cikkek, az azóta is hevesen folyó polémia és saját eredményeink figyelembe vételével — Tsúszó mozgalmas életének legfontosabb állomásait kitűzi az időben, biztos támpontot adva a további kutatásokhoz. Az életút fényeinek tisztázása már csak azért sem várathat tovább magára, mert — tapasztalatunk szerint — az idő homályába vesző tények olyan mozgásteret biztosítanak, melyekben szubjektív indulatok ragadhatják magukkal a kétes forrásértékekre támaszkodó, botcsinálta irodalomtörténészek némelyikét. Sajnos egyre többen akadnak olyanok, akik Tsúszóban saját világképük, ideológiájuk, irodalomról alkotott nézeteik igazolóját látják ,és saját literátori munkásságuk vagy magánemberi megnyilatkozásaik rokonát ünnepük benne. Nem nyugszanak, amíg Tsúszóból — ha másként nem megy, hamisítással, vagy ami még annál is veszélyesebb: féligazságok kimondásával, szöveg- környezetükből kiragadott idézetek publikálásával — saját eszményképük fantomképét össze nem állítják. Általában Tsúszó első alkotói korszaka az, amely identitászavarral küszködő kutatótársaink számára forrásul szolgálhat az önigazoláshoz, tehát az a korszak, amikor maga Tsúszó is megbirkózik szellemi, faji és társadalmi hovatartozásának kérdéseivel. Fölöttébb öncélú és felületes ítélet azonban az, miszerint Tsúszó — miként kora ifjúságának néhány válságos szakaszában — sohasem lett volna képes származását, lelki és tudati alkatát, egzisztenciájának sorskérdéseit megválaszolni s asszimilálni a kor politikai és szellemi valóságába. Ha életművét és életét szerves egységként vizsgáljuk, világosan kiderül, hogy Tsúszó már második nagy korszakának elején eljut sorsának és sorsa determinálta művének, az irodalmi életben és a világban elfoglalt helyének pontos leírásáig. Nagyszerű Tsúszó-tanulmányában Tóth Károly1 így ír: „(Tsúszó) tudatosítja létállapotát: a bizonytalanságot. Pontosabban a bizonyosságkeresés hiábavalóságát.” Ezt a megállapítását Tóth Károly Tsúszó döbbenetes szavaival támasztja alá: „Nincs nagyobb válság, krízis, mint a válsággal folytatott küzdelem, hiszen az a biztosat célozza, a bizonyos nevében szólal — ami nincs és sose volt.”2 Tsúszó már 1925-ben, tizennyolc évesen is biztos a dolgában: egyedüli bizonyosságnak a bizonytalanság mindent behálózó voltát ismeri el. A látszólagos ellentmondást ő maga oldja fel: „Ellentmondás? Miféle ellentmondás? (...) csak a bizonyosságok ismernek ellentéteket, a bizonytalanság legfeljebb alternatívákat”3 — ahogyan azt Tóth Károly is idézi. Minden értő irodalmár számára világosan kitűnik, hogy Tsúszó bizonytalansága filozófiai jellegű, és semmi esetre sem személyes töltésű. Hagy idézzem fel Önmagatok védelmében című nagyszerű esszéjét,4 ahol egyértelműen kifejti a bizonytalanság mibenlétére vonatkozó állításait: „Az ember fix pontokat keres, hogy megértse a létezés értelmét, de maximum könnyen megcáfolható hipotéziseket talál. Aztán vizsgálni kezdi a folyamatokat, tapasztalássá degradálja a megismerést, de a tapasztalás ideje túl rövid, mert létünk egy pillanat. Az Igazság a mi perspektívánkból nem látható, hiába is kuruttyoljuk meg
