Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - HOLNAP - Hizsnyai Zoltán: A Tsúszó-életmű kritikai szintézise a megjelentetett méltatások tükrében

megújuló hévvel a különböző szempontok szülte dogmákat. Csak azt nem ismerjük fel, hogy semmi sem statikus, még az Igazság sem, s hogy minden mozgásban van, minden változik, még akkor is, ha a változásnak semmi látható jele nincs. Állítom, ha egy fűszál másképpen hajlik, az Univerzumra azon nyomban egy ehhez a változáshoz korrigált rendezőelv hat, mely erre a meghajlott fűszálra visszahat, és a bolygók pályáját, a napkitörések idejét, de, mondjuk, az én szellemi teljesítményemet is befolyásolja valamelyest. Csakis szubjektív igazságok léteznek, s egyetlen személyes bizonyosságunk: a Halál!” Ehhez a világképhez Tsúszó élete végéig hű marad. Jól illusztrálja ezt általunk már máshol is idézett utolsó naplóbejegyzése: „Befejezve nincs más, csak a végzet!”

Milyen eszmei alapon kívánják hát toll- és gondolatfacsaró kollégáink Tsúszóban a bizonytalanságban leledző-vergődő tollforgató mintaképét — a maguk szellemi ősét — felismerni?!? Milyen adatokra támaszkodva állítja Jóba „Joky” János, a Holnap levelezője a következőket: „Tsúszó Sándor pedig igenis a miénk! Ö az egyedüli magyar író, akire mi, sorsüldözött és már mindenből kiábrándult fiatalok felnézünk. Ő az, aki — ha élne — mellénk álna, velünk csövezne, együtt csápolna velünk az Edda-koncerteken. Ő az egyedüli, akit, ha Pataky Ati mellé állna, mi a szívünkbe fogadnánk, mert ő az, aki a mi életünkről, a mi kilátástalan helyzetünkről beszél, aki megért bennünket, a társadalom perifériájára szorított, minden eszmétől elidegenített, szerencsétlen munkás- fiatalokat. Mert Tsúszó már évtizedekkel ezelőtt átélte azt az életérzést, melyben most mi vagyunk kénytelnek élni, s melyet elsősorban a kötődésnélküliség, az eszmék általános hitelvesztése és a létbizonytalanság jellemez.”

Igen sajnáljuk Jóba „Joky” Jánost [és sorstársait), de nem áll módunkban Tsúszó- értelmezésével egyetérteni, annál kevésbé, mert a fönti idézetek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Ahogyan maga Tsúszó írja: „Sokan azt hiszik, az olyan ember, mint én, aki nem kapaszkodik sem a vallások valamelyikébe, sem a tudományok megismerésébe vetett hitébe, és egyáltalán, nem ismer el semmilyen érdek jegyében létrejött csoportosulást, s bizonytalan a dolgok és az eszmék kimenetelében, szükségszerűen otthontalan a létezésben, kiábrándult és megkeseredett. Éppen ellenkezőleg! Akkor válnék erkölcsi szörnyeteggé, istentelenné, otthontalanná és gyökértelenné, ha a könnyebb megoldást választva, feláldoznám szuverén ítélőképességem, és a világnézetek valamelyikét sajátomnak elfogadnám, elpalástolva a bennem jelenlévő eredendő létbizonytalanságot. Kialakulatlan személyiség az, aki ebbe a képmutató, álnok, szellemet és függetlenséget sorvasztó, kilátástalan játszadozásba belemegy. És mert igyekszik illuzórikus életet élni, kikerülve a valóságos lét küzdelmeit és keserűségeit, meg sem ismeri az Életet, s így nem is szeretheti.”5 Ügy véljük, ezzel az idézettel lezárhatjuk a Tsúszó-félreértelmezé- sek ezen csoportjával folytatott vitánkat s a hosszadalmas bizonyító eljárást.

Tsúszó reprezentatív életművének s a tsúszói szellemnek másmilyen kisajátítása az, melyre Ravasz József tesz kísérletet ominózus Holnap-beli cikkében. Ravasz nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Tsúszó a csallóközi cigányság költője! Próbáljunk tehát higgadtan érvelni, csupán a puszta tényeket állítva egymással szembe, nehogy a kisebbségi többség sovinizmusának vádjával lehessünk illethetők. A legkézenfekvőbb kifogásunk a szépen felépített elmélettel szemben Tsúszó születési helyének ilyetén megválasztása.6 A kutatások mai állása szerint már cáfolhatatlan irodalomtörténeti ténynek mondható, hogy Tsúszó — mint azt Tóth Károly cikkében olvashatjuk — parasztszülők gyermekeként született Ederden. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy Hodossy Gyula sajnálatos félreértés áldozata lett, amikor Tsúszó születési helyét Losoncra helyezi. Az történt ugyanis, hogy Sompolyi Elemér, aki Tsúszó születésekor ederdi esperes volt, a második nagy világégés vérzivataros kavalkádjában Losoncra került, hogy ott a Losonc környéki to- borzású 54. tüzérdandár fölelkészeként szolgálja isten ügyét, és a szórakozott egyházfi a nagy sietségben utazóládájában felejtette Ederd község anyakönyvét. Amikor megtalálta, már nem volt alkalma visszajuttatni a vaskos könyvet az anyakönyv nélkül maradt községnek, ugyanis a dandár másnap elindult a frontra. Ezért aztán otthagyta egy Pócs Péter nevezetű losonci papnál, aki a háború után meg is próbálta visszajuttatni rendeltetési helyére, ám akkorra már a falu teljes lakosságát kitelepítették Csehországba, új telepesek érkeztek a helyükre, így a derék lelkész jobbnak látta, ha „isten főkönyvét” Losoncon vezeti tovább, annál is inkább, mert a losonci anyakönyv viszont a háború utáni felfordulásban egy szép napon eltűnt. így hát Isten Péter nevezetű szol