Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - HOLNAP - Pálovics László: Szupernóva-robbanás (elbeszélés)

;ahol azt a meghökkentő kérdést intézték hozzá, hogy miért ilyen a négyzet: □, és miért nem ilyen: §, vagy ilyen: o. Nem is értette meg rögtön a kérdést, de miután átgondolta, máris kész volt a válasszal: „Azért ilyen a négyzet (□), mert ha nem ilyen lenne, akkor már nem lenne négyzet, hanem valami más (§ o).” A válasz, úgy látszott, nem lepte meg a bent ülőket, sőt nagyon tetszett nekik, mert vidáman bólogattak, és átkalauzolták egy másik szobába. Ez egy tökéletesen berendezett fogorvosi szoba volt, és az íróasztal mögött egy kedves öregúr üldögélt; kíváncsi pillantásokkal méregette Lajost.

— Üdvözlöm, barátom, üljön csak le ide mellém — fogadta Lajos köszönését a nyájas öregúr.

— Nos, van rossz foga, barátocskám?

— Van — válaszolta Lajos magabiztosan.

Az orvos óvatosan megvakarta fejét, egy kicsit ciccentett, amitől A. I. Lajos ereiben megfagyott a plazma.

— És mondja csak, barátocskám, melyik is az a rossz fogacskája?

Lajos elkezdett a szájában kotorászni, és valami furcsa nazális hangon magyarázta az orvosnak:

— Eh ikkch hent.

— Akkor most megnézzük, üljön le szépen, átvizsgálom a fogait! — Azzal 'beültette Lajost a fogászati székbe.

— Nos igen, tényleg itt van, és pont ott rossz, ahol rossz: a bal felső hatos.

A. I. Lajos megrémült az orvos hangjától, érthetetlen volt számára, miért

olyan aggodalmas.

— Csak nincs valami baj?

— Ugyan, nincs semmi, csupán annyi, hogy — és itt levett egy könyvet •a polcról — az űrhajózási fogászati rendtartás kimondja, hogy, idézem:

.. akinek a bal felső hatos foga rossz, és nem február 6-án született, az a törvények értelmében nem lehet pilóta, berepülőpilóta vagy űrhajós.” Látja kedves barátom, nem lehet pilóta, és hogy az igazat megvalljam, még berepülőpilóta sem, űrhajós meg pláne nem, Viszontlátásra, kedves barátom!

Csípős fájdalomeső szemerkélt Lajosra, kábultan hagyta el az Intézetet. Fura sejtése támadt, úgy érezte, valami nincs rendjén, valami belecsúszott ebbe a napba. Elhatározta, hogy elmegy az orvosához, mert hitte, hogy ott majd választ kap az egész megmagyarázhatatlan mindenségre.

Örökké vigyázzban állni, a már meglévő értékekre ügyelni, nehogy elveszítsük akár a legkisebb morzsáját is. Vigyázni a kapcsolatokra, százszor átgondolni a cselekedeteket — ám végül mégis bekövetkezhet az, amire nem számítottunk. Az állandó ébrenlét neurotikussá tesz, újabb és újabb szabályok születnek, ezek •szorongatnak, kifacsarnak. Először minden kristálytisztának, egyszerűnek tűnik, de az okvetetlenkedő véletlen az egészet összekuszálja, és a kristálysugárból narancslikőr lesz, mesteri átverés.

Aranyos kiscsikó, barna kötőfékkel, vezetgetem, hirtelen a mezőben egy üvegdarab, és a kiscsikó vidáman ugrándozva széttiporja hipotalamuszom. Miért? Mit gondolhatott? És végül a legfontosabb, bár leghülyébb kérdés: miért pont én? Pedig minden olyan szépen indult, most aztán itt ülök a mező közepén, rakosgatom agydarabkáimat, de mindig csak üvegdarabok kerülnek a kezembe.

Az orvos, akihez igyekezett, a szomszédja volt, büszke arisztokrata, egyszersmind lánglelkű demokrata.

A. I. kopogtatás nélkül lépett be a házba. Az előszobán keresztül már látta az orvost, amint épp teáját iszogatja. Az orvos, amikor észrevette A. I. Lajost, óvatosan letette csészéjét, és kezét csókra nyújtotta. A. I. megcsókolta, mire