Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - KRITIKA - Lanstyák István: Helynevek a múló időben (Püspöki Nagy Péter: A Csallóköz neveiről)

tájegységként él a mai Csehszlovákia lakóinak a tudatában is; olyan vidékként, melyhez közismertem két dolog asszociálódik: a magyarság, mely a jelenlegi országban sehol sem él nagyobb tömegben, valamint a síkság a maga kitűnő termőföldjeivel, a gabona, a zöldség, a gyümölcs, a hajdani „Tündérkert” modern változata.

Bár a sziget a honfoglalástól kezdve mostanáig töretlenül őrzi magyar etnikai jellegét, neveinek története mégis bőségesen nyújt alkalmat a nyelvi kölcsönhatás vizsgálatára. így a Csallóköz középkori és mai neveinek sorsát befolyásoló tényezők között tartja számon a könyv szerzője a honfoglalás előtti bolgár-török lakosságot, az Árpád népének részeként bejött kabarokat, besenyőket, ill. korai kunokat, a középkor folyamán betelepedő németeket, a török hódoltság területéről e vidékre is menekülő és itt új hazára találó horvátokat és szlovéneket, a legújabb korban pedig az egyre délebbre húzódó, s fgy a Csallóközhöz is egyre közelebb kerülő, majd azt az önálló Csehszlovákia megalakulása után „kolonizálni” kezdő szlovákságot.

Névtani szempontból szerencsés körülmény az is, hogy a sziget az elmúlt évezred során négy nyelven is kapott neveket (magyar, német, latin, szlovák), s e nevek egy részéről szép számmal születtek írásosan rögzített vélemények is. így pl. a szigetnek a forrásokban leggyakrabban előforduló nevével, a magyar Csallóközzel kapcsolatban a szerzőnek nem kevesebb mint 42 állásfoglalást sikerült összegyűjtenie! (Ezek közül

10 az önálló vélemény, a többi pedig a korábbi névfejtésekkel kapcsolatos állásfoglalás.)

Névtudományi szemszögből nézve az is előnyös, hogy a nevek keletkezésének módja és indítéka nagyon sokféle. Vannak közöttük a nép ajkán természetes névadó ösztöntől vezérelve alakult, szervesen fejlődő nevek; vannak továbbá olyan nevek, melyeket az egyik nép átvett a másiktól a természetes népi érintkezés során; de akadnak köztük tudatos és mesterséges alkotások is, melyek íróasztal mellett születtek. Ha pedig a nevek létrejöttének indítéka felől nézzük a kérdést, azt látjuk, hogy a névadás indítéka a nevek egy részének esetében természetes, elsődleges: a tájban való tájékozódás megkönnyítése, a környező világ „meghódítása” megnevezése által (ilyen a magyar és a német név); más neveknek tudós alkotóit az a törekvés vezérelte, hogy a sziget nevében rég eltűnt népek emlékét éltessék tovább (ilyen az a két latin név, melyben alkotói ókori népek emlékét örökítették meg); de találunk a nevek közt olyanokat is, amelyek épp az ellenkezőjét mutatják: azt a törekvést, melynek célja a sziget más nyelvű múltjának emlékétől való megszabadulás, az elmúlt évszázadok történetére utaló mozzanatok minél teljesebb eltüntetése (ezt látjuk a sziget legújabb neveinek esetében).

Az első fejezet, amely a sziget magyar nevét, a Csallóközt tárgyalja, a munka legterjedelmesebb része. Ennek az az oka, hogy a sziget összes neve közül a magyar — a Csallóköz — az, amely a leghosszabb múltra tekint vissza (első hiteles említése 1250-ből való), s ugyanakkor erre van a legtöbb történeti adatunk. A szigetnek más magyar neve nincs is, s nem is volt, csak a Csallóköz; a név az elmúlt ezredév alatt nem változott, eltekintve persze azoktól a változásoktól, amelyeken a magyar nyelv mint olyan ment keresztül, s amelyek egy része (bizonyos hangváltozások) a Csallóköz név hangtestéban is tükröződnek.

Korai okleveleinkben a Csallóköz név — kiejtését, és nem helyesírását tekintve — alapvetően három változattípusban fordul elő; ezek mai magyar nyelven a következőképpen hangzanak, ill. (a második és a harmadik esetben) hangzanának: 1. Csallóköz, 2. Csillóköz, 3. Csarlóköz. Eddig lényegében csak az első változattípus volt ismeretes; a másik kettőre olyan kevés adatunk volt, hogy azt a kutatók hajlamosak voltak ÍrásPüspöki Nagy Péter könyve öt fejezetből áll. Az elsőben a szerző a sziget magyar nevét vizsgálja, a másodikban a latin, a harmadikban a német, a negyedikben pedig a szlovák neveket. A munkát — mintegy utószóként — a módszertani tanulságokat összegező rövid, de nagyon fontos fejezet zárja.