Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

Teljes erővel és elszántsággal eredtem a nyomába. A közeli falu házsorai közé érve kicsit furcsállottam, hogy a kutyák ugyan odalódultak az utcakapukhoz, de nem kezdtek féktelen acsarkodásba, nem ugattak meg. A kábultan sunyó kocsma előtt egy részeg férfi bamba csodálkozással nézte, hogyan húzok el mellette. Az erősödő villámlás fényében szánalmasan erőtlennek tűnt föl az utcai közvilágítás. Kétségbeesetten arra gondoltam, hogy a sántajika itt tulajdonképpen tovább növelheti előnyét, mert bár továbbra is lendületesen futottam a falu utcáin, valami belső erő kényszerére visszafogtam az iramot. Hogy elkerüljem annak a látszatát, amit valójában csináltam? Mármint hogy kergetek valakit? Mert egy kívülálló kétségkívül arra gondolhatott volna: a hamarost lezúduló eső elkerülésére azért túlzás ilyen lélekszakadva rohanni.

A faluból kiérve aztán ismét eszméletlenül beleerősítettem. Mindhiába. A sántaflkát mintha a föld nyelte volna el. A tehetetlenség kínzó érzését az is fölerősítette bennem, hogy ekkorra már szinte belerészegültem a rohanásba. A légkörben tomboló elemek bennem is valami szilaj, fékevesztett indulatokat ébresztettek; nem állítom teljes bizonyossággal, de az egyre erősödő széllökésekkel küszködve alkalmasint hatalmas, tüdőszaggató ordításokkal felelgettem az egyre féktelenebb mennydörgésnek. Aztán az utolsó, a városba visszavivő útszakaszra ráfordulva hátranéztem. A távolban a sántafikát pillantottam meg, már régen elhagyta az Udvarnoki Kört, magas, egyre emelkedő felhősíkokon, felhőbérceken kaptatott fölfelé szélesen imbolygó futásával. Aztán egy éghasító villám áttüzesítette parányi, bicegő alakját, s mire a szemkápráztató fény után visszanyertem a látásomat, már nem láttam sehol...

Mária az ajtóban várt. Érett, komoly arcán nem titkolt aggodalommal. Bő házi tunikáján esőcseppek nyomai árulkodtak róla, hogy a balkonról végignézte lakótelepi befutómat. „Már azt hittem, valami baj ért... Ilyen időben futni... Csuromvizes vagy. Ügy látszik, sehogy sem tudsz meglenni valamilyen nyavalya nélkül. .. Gyorsan vetkőzz le, csinálok egy forró fürdőt!” Hagytam magam anyáskodón betereltetni Nika szobájába, amelyben röpke érintésemre védelmezőn ömlött szét a meleg, sárga villanyfény. Miközben odakint (a képzeletemben?) félelmetes-szépen dühöngött az őszi vihar. Öh, heroizmus mihaszna holdudvara — már megint semmi érvényes az életünkről! Lehántottam testemről az elázott tréningruhát: keblemből elnehezülten hullottak szanaszét a nedves, gyűrött papírlapok. Meztelen, reszkető testemet gyengének, törékenynek, szánalmasnak éreztem. Nem mertem a nagy falitükörbe pillantani, melynek rámája mögé filmszínészek és popsztárok újságokból kivágott képei voltak körbeszur- kálva. Azt sem szerettem volna, hogy Mária így meglásson. Bár ebben nem voltam teljes biztos. Némi várakozás után aztán nem bírtam tovább. Mária a lakás valamelyik szögletéből bizonyára megleste páni menekülésemet a vajszínű csempék, nikkelezett vízcsapok, bolyhos törülközők, de mindenekelőtt az illatosán párálló fürdővíz oltalmas világába. De nem törődtem ezzel. Úgy vonzott, csábított ez a lehetőség, mint egy mindent föl- és megoldó álom ígérete. Való igaz: a fürdővíz egy bizonyos hőfokon minden szomorúságot, bánatot, szorongást, görcsöt felold s kilúgoz az emberből.

E mindenhatóság reményében szédültem bele a kádba. Az időérzékemet teljesen elveszítettem, ezért nem tudom megmondani, mennyi idő után hangzott föl a nevem, mintegy az „álmaim gőze alól”: T/bor? Mária állt az ajtóban, melyet csupán egy arasznyira nyikorintott ki. „Tžbor?” „Mi a baj, Em? Történt valami?” „Nem, semmi... Csak hirtelen olyan bizonytalanság fogott el, nem túl forróra csináltam-e a fürdődet...” „Nem, Em! Pontosan eltaláltad! Pontosan ilyennek szeretem . .. Nyugodj meg, nincs semmi baj!” Magamra hagyott, de már nem tudtam átadni magam az előbi öntudatlan állapotnak. Eszembe jutott a múlt, az életem, Tóni bácsi, akit hamarosan elvitt a sokféle igazságával próbára tett