Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

nagy-nagy szíve. S mi, Máriával, tulajdonképpen megkönnyebbülten hagytuk az emlékek foszló, puha ködébe csúszni azt a falut és embereit, ahol számomra mindmáig érthetetlen, de szívmelengető módon mindenki így ejtette a nevemet: Tibor. Hosszú-hosszú í-vel...

Pontosan így hangzott föl Mária szájából is, amikor kilúgozottan, pucéran kiléptem a fürdőszobából. Azt hihettem volna, hogy csupán érzékcsalódás volt ez a hang, a megelőző emléktolulások erőtlen visszhangja, szobájának kitárt ajtaja ezt azonban szétoszlatta: ismeretlen ismerősségbe invitált. Dicstelen be vonulásom egy vert seregé volt, a tovatűnő vihar halk, erőtlen dobpergésére. Egy kéz nyúlt ki értem a sötétben. Száraz, józan kéz. S ez a kéz, akárha a mozdulat folytatásaként, el is indult határozott portyájára a széles ágyra vont védtelen testemen, melynek felületén olyan erős volt a lúdbőrzés, akár a smirgli. „Istenem, te reszketsz!” Altesti gerjedelmemet olyan távolinak éreztem, mintha nem is velem esett volna meg, nem ezen a földrészen, nem ezen a bolygón ... A szeretkezésünk heves volt, gyors, egy kicsit kétségbeesett...

Csöndesen feküdtek a kettős ágyon, s amikor a felesége megkérdezte, boldog vagy, ő azt válaszolta, boldog. Pedig minden volt, csak az nem. Illetve éppen ezen kezdett tűnődni, hogy mi is az a boldogtalanság, minthogy úgy vélte, hazudott az asszonynak, ha pedig nem boldog, akkor boldogtalan ... És egyre inkább az jött ki, hogy a boldogtalanság az egy szó... Aztán hirtelen eszembe jutottak a szobámban szanaszét heverő, ázott-gyűrött papírlapok. „Bocsáss meg!” „Mi van? Mi történt?” „Semmi, semmi... majd ...” A szobában csupán Nika éjjelilámpáját kattintottam fel. Összeszedtem s a számozás szerint sorba raktam az immár fodrosán száradó papírlapokat. Gondosan kisimítottam, s az Üj Magyar Lexikon legvaskosabb, Mf-R és S-Z kötetei közé zártam őket. Lenn a téren csak az aszfalt s az autók tetejének csillogása emlékeztetett az elvonult zivatarra. A bejárat körüli virágágyásokban egy kóbor kutya felszabadultan szaglászta a díszbokrok tövét

... s a fakó férfi, szívében heves reménységgel ismételgette: egy szó, csak egy szó, de hát csak egy szó...