Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

A tréningruhámat ezúttal, célzatosan, az ablakba állva öltöttem fel magamra. Néhányszor fürkészően kitekintettem az ablakon, ám ez nem csupán a sántafi- kának szólt. Bár a provokatív szándékot ilyen vonatkozásban sem tagadhatom. Arról volt szó inkább, hogy az ötödik emelet magasából már jól látszott a horizont peremén elboruló ég, a felhők komor, piros-szürke tornyozódása. Arra azonban egy pillanatig sem gondoltam, hogy emiatt elhalasszam a tervezett kocogást. Valami nyugtalanító feszültséget éreztem a levegőben. Túl a készülődő viharon természetesen, amellyel az utóbbi, szinte nyáriasan meleg napok készülnek visszatérni „az évszaknak megfelelő időjárás” kerékvágásába. Mária már G.-éknél volt. Kedvét lelte a szomszédban született késői gyermek fürösztésében, istápolásában (nagymama-szindróma?), amit a szülésbe kissé belenehezedett zenetanárnő készségesen megosztott vele. Mária szerint rizikó volt ilyen későn szülni, de a tanárnő egy pillanatig sem habozott, a terhességet egyfajta kárpótlásként fogta fel első férje infarktusáért s a második rejtélyes eltűnéséért (ön- gyilkosság, disszidálás?). Bár ez utóbbi feltevésben állítólag maga az induló terhesség nagy súllyal esett latba a kivizsgáló szervek előtt, tekintettel a gyermek valódi apjára, az egykori válogatott ökölvívóra, aki nyomban összeütközött G.-névéi.

Egyre fokozódó türelmetlenséggel topogtam, szökdécseltem, immár tréningruhában, ruganyos futócipőimben Nika szobájában s szerte az egész lakásban. Az elkomoruló égbolt miatt már jóval sötétebb volt odakint, mint ebben az órában egyébként. Akkor hát gyerünk! De hiába noszogattam, nem tudtam rászánni magam az indulásra. Elfogott a kétely: netán a sántafika miatt várakozom, hogy a teljesebb sötétben nyugodtan a nyomomba eredhessen? Ä, nevetséges! Éppen hogy én vagyok az, akiben máig munkál, mintegy atavisztikusan, az a paraszti gátlás, hogy érett (ősz) fejjel nem futkározhatom, szórakozhatom csak úgy, miközben mások, a „rendes” emberek, szorgalmasan teszik a dolgukat. S bizony, a városszéli hobbikertekben néhányan még most is ott matattak kerti bódéik ős elsárgult leveleket pörgető gyümölcsfáik között.

Szinte méterre ugyanott, ahol az első találkozásunkkor, váratlanul feltűnt mellettem a sántafika (jellegzetes lábdobogását előbb, az erős ellenszél miatt, nem hallottam meg), s máris lendítette felém a „váltóbotot”. Vártan is váratlan megjelenése meghökkentett, de nyomban valami eltökéltséget is gerjesztett bennem. Most megvagy! Nem menekülsz! Ösztönző izgalommal tört fel bennem a rivalizálás, egyfajta párviadal, az élethalálharc ősemberi ösztöne, s önkéntelenül fokoztam az iramot. Még nem tudtam, mit akarok, mit fogok csinálni, de belül máris riadót fújtam szunnyadó erőtartalékaimmal. Társam, mintha láthatatlan kötelékkel egymáshoz lettünk volna fűzve, szintén gyorsított. Mint tette ezt máskor is ugyanebben a helyzetben, a „stafétabot” átadása után. Félig felém fordulva néhányszor energikusan elém lendítette a papírtekercset. Kilazulnak, felszabadultnak, könnyűnek és könnyelműnek éreztem magam, amit a visszautasítás lehetősége mámorosán fölerősített. Most elkaplak! Ez zakatolt bennem ujjongó örömmel, ez a váratlanul támadt lehetőség: a kiállás kérlelhetetlen- sége...

Abban a bajlós sötétségben a tekintetemet nem láthatta a sántafika, felvilla- nyozódott mozdulataimból azonban megsejtett valamit. Megsejtett... és egyszerűen palira vett. Többszöri felkínálás után hirtelen az árokba hajította a papír- tekercset. Ha számító szándékkal cselekedett így, nagyon fifikásan tette, hiszen én, lelkemben rémült borzadállyal, nyomban megtorpantam; s a kibomló papírtekercs után vetettem magam az árokba. Szerencsére a magas árokpart s a gyomkóró: erős szálai fölfogták a repülni kész papírlapokat. Mire azonban összekapkodtam és a keblembe gyűrtem őket, a sántafika tovainalt a vaksötétbe vezető úton.