Irodalmi Szemle, 1989
1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)
baj. Minden rendben ... minden rendben ... Az anyagot odavitettem a portára , Tudja, itt... Nem jött meg a szállítmány, s ezek a gyerekek ... Talán erre menjen, az udvaron át — Máskor is legyen szerencsénk.../ Elmenőben még láttam, hogy az asztalon ott hevert a papírdarab M. kézjegyével. Az ablakon túl egy inasféle gyerek öntözte erős vízsugárral az üzemcsarnok kövezetét. A Húskombinátba ezután már csak egyszer mentem el. A már említett ismeretség jóvoltából hozzájutottam néhány tőből lemetszett marhafarokhoz, amit a szakácsirodalomban hangzatosan ököruszálynak titulál, hiszen kitűnő leves főzhető belőle. Ám én nem konyhakészen, hanem szőrös-bőrös, szarcsimbókos formájukban csomagoltattam be őket s küldöztem szét sofőrünkkel a klienseimnek. Mindenekelőtt annak a fővárosi főmukinak, akinek folyton elakadása volt az akcentusommal. Megközelítőleg erre az időre tehető, hogy a Központban is olyan furcsán kezdtem látni mindenkit. Egyszerre megdöbbenve tapasztaltam, hogy körülöttem forgolódó emberek, fölfuvalkodott fő- és alosztályvezetők, irodafőnökök, önálló szakelőadók és titkárok mintha nem lettek volna igazán emberek. Hanem csak egy láthatatlan, igen komplikált monstrumnak a nyúlványai. Önmagukban, emberi személyiségként olyan megközelíthetetlenek voltak, mintha nem is lettek volna igazán eleven és spontán reakcióra képes lények. Nem értettem: mitől mások ezek az emberek, miért e torzulás? Miként azt sem, hogy üléstermünkbe, ahol nekem egy ünnepség végén a rádiós- és tolmácsfülkében a szokásos mozgalmi lemezt kellett föltennem, miért vittem el Elvis Presley egyik nagylemezét. S miért éreztem leküzdhetetlen kényszert, hogy a terembe kilesve lássam az arcokon a JAILHOUSE ROCK kiváltotta hatást... S most itt élek, egy közeli toronyházban, fönt, fönt, a legtetején. Lám, sikerült fölülemelkednem mindenen. Nincs feleségem, nincsenek gyerekeim. A Központból ugyan kirúgtak, de elfogadható rokkant-nyugdíjat eszközöltek ki számomra. Van egy jó, márkás távcsövem, s figyelem a körülöttem zajló életet. Futni azért futok, mert nincs lehangolóbb látvány egy elhízott sántánál... A sánta legyen sovány ...! Nem?! Nem tudtam mire vélni a sántafika elmaradását. Tagadhatatlan várakozással vágtam neki mindannyiszor az Udvarnoki Körnek (magamban már csak így neveztem rendszeressé vált kocogásom megszokott útvonalát), de a jól ismert caplatás nem hangzott föl a hátam mögött. A kilométerek fogytán sokszor megálltam, néhány pillanatra visszatartottam a lélegzetem, s belehallgattam a csöndbe, melyet nem zavartak a város távoli fényei-zajai. Semmi. Az elsuhanó autók reflektorfényei sem világltotak rá semmilyen imbolygó alakra, akiben a sántafikát sejthettem volna. Valami furcsa hiányérzet kerített mindannyiszor a hatalmába, mely annál jobban fölerősödött bennem, minél határozottabban éreztem s szabadulni igyekeztem tőle. S ez a felismerés akaratlanul agresszivitást ébresztett a szívemben, bár ennek irányáról és intenzitásáról egyelőre még nem tudtam, s nem is akartam tudni semmit. De ott volt már bennem, mint egy tüske, megtapadó kullancs, s parányi idegesítő súllyal megterhelte a tudatomat. így hát az ilyenkor szokásos és bizonyos értelemben természetes védekezés-próbákban odáig elmentem: a sántafika csupán a képzeletem szüleménye, fizikai valóságában is, nem csupán bizarr, képtelen megnevezésében. Nem más, mint a magam kényesen titkolt lelki sántaságának kivetítése egy létező, ám a jelen helyzetben (történetben?) sajátosan rejtőzködő személyre. Netán: nem másról van szó, mint hogy így írja ki magából a lelki görcseit a magamfajta pallérozatlan elbeszélő?
