Irodalmi Szemle, 1989
1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)
szívesebben a Húskombinátba jártam vételezni. Nem a hús, hanem egy olyan személy miatt, akiről itt megbocsáthatatlan kérkedés lenne éppen magának értekeznem, még ha ... Elég az hozzá, hogy ez a kedves személy módfelett megkönnyítette számomra kényszerű megbízatásaim teljesítését. Csalhatatlan asszo- nyi ösztönnel megérezte rajtam, mennyire rühellem az egészet... Egy alkalommal azonban nem ért rá foglalkozni velem, valami értekezlete volt. Egy cégjelzéses papírlapra ráfirkantotta az igényelt mennyiséget, aláírásával hitelesítette, s engem küldött le az üzemcsarnok megfelelő részlegébe. Ahol aztán egy zömök, tökkopasz, de annál sűrűbb bajszú férfitól, az akkor szolgálatos műszakvezető mestertől minden probléma nélkül megkapom az anyagot. Irodák, szociális helyiségek hosszú során, majd egy lengőfolyosón végighaladva, egy fehérre mázolt csigalépcsőn leereszkedve, ha nehezen is, odataláltam. Megdöbbentő látvány cövekelt le mindjárt az ajtóban. Az üzemcsarnok egyik oldalbejáratán, valószínűleg a vágóhíd felől, hangos kurjongatás, lábdobogás hallatszott, majd egy zsenge bikaborjú nyomában öt-hat lármázó henteslegény csörtetett be a magas légterű, visszhangzó csarnokba. Szinte bénultan figyeltem az ajtóból, hogy a megtermett, felhevült legények sunyi ragadozók módjára körbeállták a megrettent állatot, s nagy kurjongatásokkal, széles taglejtésekkel űzték egyik irányból a másikba. Bár a borjú reflexei egyelőre még jól működtek, a hirtelen irányváltoztatáskor a lábai gyakran szétcsúsztak a síkos kövezeten, térdre-farra esett, s kapálózva igyekezett menekülni a röhögő legények rúgásai elől. A fiúk szemmel láthatóan élvezték ezt a szórakozást, az övükön kemény bőrtokokban vékony, tőrszerű csontozókések és nagy, machetére emlékeztető vágószerszámok zötykölődtek kotyogósan. A közeli irodahelyiségből, melyet üvegfal választott el az üzemcsarnoknak ettől a részétől, egy fehérköpenyes, sűrű bajszú, tarkóig kopasz férfi elégedett terpeszállásban figyelte az üvegen túli jelenetet. Ez hamarosan véres fordulatot vett. A tokokból előkerültek a kések, a legények kurjantásai keményebbekké, harciasabbakká váltak, kivörösödött képükön megfeszültek az arcvonások. Az állat rosszat sejtve mozdulatlanná merevedett. A legények egyre szűkebbre vonták körülötte a gyűrűt. Hátulról valaki farba rúgta, erre az állat nekilódult. A legközelebb álló fickó ekkor lesuhintotta az egyik fülét, egy másik, szinte önkívületben üvöltöző pedig a szemére ment. Elsőre elvétette a szúrást, a borjú kemény kobakja kipenderítette kezéből a csontozókést. A fickó arcából kiszaladt a vér, fölkapta a kését, és lassú, hipnotizáló mozdulatokkal megközelítette a ziháló, minden inában reszkető jószágot. Egy villámgyors mozdulattal beteljesítette a szándékát. Az állat fájdalmas bő- düléssel felkapta, majd szinte propellerként forgatni kezdte a fejét. Valaki a hosszú késesek közül a másik fülére pályázott, de csupán a nyáltól csillogó, rózsaszín orrát hasította fel a kitágult orrlikak mentén. Egy másik az állat feltartott farkát kívánta megcsonkítani egy lendületes suhintással, de az csupán betört. A félszemű, vérző állat teljesen elvesztette tájékozódási képességét, végső elszánással nekiiramodott, éppen abba az irányba, ahol én álltam. Már éppen kitört a véres szórakozásuktól teljesen megrészegült fickók köréből, amikor az egyik hosszúkésű, amolyan kecses, torreádori mozdulattal az állt hátsó lábainak megfeszült inaira suhintotta éles pengéjét. Az állat nyomban összeomlott, combjába fölszaladt az elvágott vastag ín, a feje fájdalmas-szép ívben hátracsapódott, s a lendülettől az egész teste egy keleti csónak méltóságával siklott egyenesen felém a csarnok nedves, vértől iszapos kövezetén. Azt hiszem elájultam, mert nem tudom, hogyan kerültem az üvegfalú irodába. Valami hűvös nedvességet éreztem az arcomon, majd erős szálú szőrzettel sűrűn benőtt kézfejet láttam a szemem előtt körözni. Aztán kibontakozott a kopasz fej, a sűrű bajusz s alatta a megkönnyebbült mosoly: Hát persze! Nincs semmi
