Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

izgat a dolog, de nem is csoda: nyomban összeállni látszottak bizonyos összefüggések a fejemben. De hát mégis... hogyan kezdte e? Mire föl? Hogyan gondolta? Hol? Mikor? Csak egy numerát? Ott, az autóban? Vagy később...? Máshol ...? Gyorsan, automatikusan daráltam a kérdéseket, mert megzavarodott fejemben, mint szájban a forró kását szokás, már azt az égető gyanút forgattam, hogy ezek ketten összefeküdtek, s talán még most is ezt teszik a hátam mögött. Miért izgat ez téged annyira?! Szűzanyám, hát ezért Ricsi bácsi feltűnő jóindulata! Világ vége! Csak nem Betty irányítja a háttérből az egészet? Őrület! Ha tudni akarod, nem is olyan rossz fej az öreged. Szabódott egy kicsit, hogy a világért sem szeretne indiszkrét lenni, de igen nagy hatással volt rá az a jelenet, tudod, amikor... rajtakapott bennünket abban a kócerájban ... Hogy azóta sokszor álmában is megjelenik az a kép... Más leosztásban, természetesen... Szóval lefeküdtél vele? S ha igen?! Az ember legszégyenteljesebb megnyilvánulásának tartottam mindig az erőszakot, de most szinte megdicsőülten vágtam pofon Bettyt. Te büdös kurva! S ez a nő, akinek kívánatos testét a szerelemszerűség, a minta-szerelem jegyében annyian, annyiszor meggyalázták, bemocskolták, s amely vad, szinte kétségbeesett szeretkezéseink során nem tudott óhajaim előtt is rendre kitárult — ez a szabad és romlott nő, akit én persze sosem tartottam igazán annak, többé nem állt szóba velem. Egyszerűen kivonult az életemből. S tette ezt olyan méltósággal (vagy álcázott fájdalommal?), ami ellen egy szemernyi hatalmam sem volt többé.

Miként az ellen sem, hogy törtető társam, név szerint Szluha Valentin rövid úton a fejemre nőjön. Kisebbrendűségi érzéseimet néha alázkodásban is kifejeztem. Gyenge vigasz, hogy magunk között csak Szolga Bálintnak szólítottam. Persze, ő sem maradt adósom, öntelten vigyorogva, a tévéből ismert hülye szlogennel — Előtérben a háttér! — szokta közölni velem a házikenyér- és libamájdiplomácia soros teendőit. Bizonyos befolyásos emberek lekenyerezését értse ez alatt. Akár szó szerint is, hiszen a hét bizonyos napjain például nyálcsordí- tóan illatozó, dombos, foszlós belű házikenyereket vételeztem egy közeli kisüzemben^ hordtam szét olyan rangos emberek otthonaiba, akiknek azon túl, hogy roppant elfoglalt vezetők voltak, valóban snassz dolog lett volna, de családtagjaik számára is a kenyérbolti sorban állás. De hát a kenyér volt ebben az egész gusztustalan, de jól működtetett dologban a legkisebb tétel. Csupán azért említem, mert abban a pattogós-csattogós kaszárnyásságban amolyan csicskási szerepkörbe züllesztett. Ám ha tényleg jobban belegondol valaki, megáll az ész! Egy fővárosi főmuki például, aki központi dotációk sorsáról rendelkezvén talán igényt is tarthatott gyakori figyelmességeinkre, a végén már egyenesen engem kért a telefonhoz, azt a készséges sutabótát, akit az előzőek során már megismert és megszokott. Nos, ez a főmókus, miután gátlás nélkül leadta a telefonba a megrendelését — ami ünnepek előtt akár a Baromfifeldolgozó Kombináttól vételezendő 10 kg libamájat is kitehetett —, nem felejtett el minden alkalommal kioktatni, hogy jövőbeli érvényesülésem érdekében a túlságosan nyílt e-jei- met zárjam összébb, és lágyítsak, lágyítsak ...! Gondolhatja, hogy én sem maradtam az adósa, de erről majd később.

Különben sem akarom részletezni magának ezeket a dolgokat. Hiszen írói fantázia sem szükséges ahhoz, hogy valaki megbízható képet alkosson magának a kiváltságosok eme gátlástalan vámszedéséről. Egy esetet azonban még le kell írnom ... Nem állítom, hogy minden célzatosság nélkül... Szóval: koslattam én eleget díszvadászatok és -halászatok „biztosítása” — mindenható eufemizmus ez a Központ szóhasználatában — dolgában, miniszterek és fővárosi nagykutyák kényét-kedvét kielégítendő. Mindezt természetesen vadban és halban gazdag természetvédelmi övezetekben. Csakis ott! Primőr zöldséggel vagy éppenséggel télre való almával láttam el a háttérben az arra érdemesülteket, de bevallom, leg-