Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

keze nyomát. Okkal, ok nélkül. Végül már azt is elvárta, hogy kihúzásait vagy betoldásait lelkesen dicsérjem. S én ezt megtettem, bár sokszor nagyon szégyelltem a pofámat, s napokig nem mertem tükörbe nézni, mert tulajdonképpen nem értettem vele egyet. Később az egykori katona is törvényszerűen kibújt belőle. Nem tudom, mennyire volt összefüggésben ez a nemzetközi viszonyok ijesztő eltorzulásával, egy beláthatalan következményű katonai konfrontáció lehetőségével. Mindenesetre ezzel voltak tele akkoriban a mass-médiumok. A Központot azért mégsem kellett volna olyan kaszárnyásra venni. Riasztóberendezés, éjjel-nappal ügyelet a portán, ipari tévé, vasrácsok, fotocellás folyosózárak, brrr...

Az is meglehet persze, hogy mindezt csupán a féltékenység íratja le velem. Ezzel a militáns folyamattal ugyanis az én háttérbe szorulásom is elkezdődött. A Nagyfőnök — lám, már Richárd bácsizni sem merem! — valahonnan egy újabb fickót kerített maga mellé. Egy kétségkívül megnyerő külsejű, határozott fellépésű törtetőt, aki piszokul el volt telve önmagával. Elég hamar megállapítottam, hogy nem valami észkombájn, s valami ilyesmit sejthetett meg róla a Nagyfőnök is, mert megkért, hogy csiszolgassam stílusát, főleg ami az anyanyelvűnkön írandó szöveget illeti. Ezzel együtt éreztem, hogy távlatilag semmi esélyem sincs vele szemben. A sánta kék könyvesnek — a snájdig katonaviselt- tel szemben. S ebben a helyzetemben fájón fölsajgott bennem Betty elvesztése, szűnni nem akaró hiánya. De erről majd legközelebb.

(Október 18.) Bettyt ígértem, jöjjön hát Betty. Ez a szalmaszőke hajú, nyurga növésű, kellető idomokkal gazdagon, de módfelett arányosan ellátott, gátlásoktól és előítéletektől huszonöt éves korára teljesen mentes nő. Aki ebben az álmos kisvárosban is, amelyben oly gyakran megáll az idő, nem egy férfiemberben, már természetesen a szélesebb látókörűek közül, Reeperbahn utcai képzeteket keltett; ott van Hamburgban, a kikötő mögötti dombokon, a nevezetes Eros-centrum, biztosan olvasott már róla. Azt már tudja, hogy néha nyavalyogtam, lelkiztem is Betty előtt. A kisebbrendűségi érzésemből eredően. Azt is átkozottul nehezen viseltem el, pedig türtőztettem magam, hogy két külföldi barátja

— ő mondta így — kapcsolatunk alatt is rendszeresen látogatta. Az osztrák üzletkötő Hansszal a fővárosban szokott találkozni, őt személyesen nem ismertem. Beppóval, a középkorú olasz mérnökkel, akivel a városszéli gyümölcsfeldolgozó üzem olasz gépsorának beszerelése idején ismerkedett meg Betty, engem is összehozott. A laza eleganciájú, szimpatikus, rendkívül figyelmes pasas elismerő, amolyan atyai mosollyal nyugtázta, hogy Bettynek most én vagyok a „grando amore mió”-ja. Nagyokat ittunk a kontójára a bárban, ahol Betty majd eldobta magát épületes társalgásunk hallatán. Ez ugyanis abból állt, hogy mondtam egy nevet, mire a rokonszenves olasz is mondott egyet. Valami roko- níthatót. így vettük át fokozatosan az ókor, a római császárság, a quattrocento és cinquecento, majd témaköreink fogytán a neorealista filmművészet, a köny- nyűzenei bel canto, végül az olasz labdarúgóliga nevezetes alakjait. Ám másnap hervasztó munkahelyemen majdnem beleőrültem a gondolatba, hogy a simulé- kony latin valahol éppen Bettyt tömködi.

S még azzal áltattam magam, hogy nem munkál bennem ezzel a nővel szemben semmi birtoklásvágy, következésképpen a féltékenység őrzésétől sem kell tartanom! Nohát, ez végképp megdőlt egy nap, amikor Betty a fővárosban járt. Kérdezés nélkül mondta el az egészet. A buszt lekéste, kiállt stoppolni az út szélére. Nem fogod elhinni, ki vett fel! Belmondo, ki más!? A kedves főnököd, szivi. Valamilyen tanácskozásra ment, s útközben, nem sok tétovázás után, ajánlatot tett... Hirtelenjében marha szarul kezdtem érezni magam. Lefeküdtél vele? Ugyan már. Mit mondjak: nem nyugtatott meg. Elképedtem, hogy ennyire