Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

zői partizánharcokban edződött gátlástalansággal megint csak rajta verték el a port. Néhányszor a szó szoros értelmében lekapták a tíz körméről, heves ellenállása és fennen hangoztatott párttitkári ambíciói letörésére puskatussal ütlegelték, s időről időre nyirkos, patkányok lakta szenespincékbe zárták. Ez már tényleg sok volt Gedeon bácsinak: saját maga kérvényezte a kitelepítte- tését, aminek az akkoron ebben buzgólkodó hivatalok szíves-örömest eleget tettek. Ám a távoli Baranya helyett, ahová irányították volna, a szíve azért itt tartotta a közeli Győrben.

Nem tudtam elhinni, hogy az irányomban oly pártolóan viseltető főnököm minderről ne tudott volna. Bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy egyfajta elégtételben akar részesíteni a Gedeon bácsin esett sérelmekért. Korán elkerült innen, s a katonai pálya egészen a hatvanas évek végéig távol tartotta ettől a vidéktől, de már csak azért is részletesen ismernie kellett a regionális mozgalmi múltat, mert konkrét haszonélvezője volt: egyidős társainál sokkal gyorsabban szedte a katonai ranglétra fokait. Hatvannyolcban aztán, mint a hadsereg magas rangú tisztjei közül oly sokan, ő is besározódott, a tisztogatások során feltűnés nélkül leszerelték, s a szülőföldjére hazaköltözve így lett a Központ osztályvezetője, majdani főnököm.

Katonamúltjáról mindenféle mendemondák keringtek a Központban, de bizonyosat még azután sem tudtam meg életének erről a szakaszáról, miután váratlanul a Központ első emberévé avanzsált. Mert — immár személyi titkárnak — ismét maga mellé vett. Addigra ugyanis elvégeztem a Közigazt, amely a fizetésem állandó emelkedését biztosította azon a munkaterületen, amelynek posvá- nyában egyre erősödő beletörődéssel sütkérezni kívántam. Akár a nyugdíjkorhatárig. A Közigaz befejezésével voltam elfoglalva, a záróvizsgákra történő közös, bentlakásos felkészülés hosszú hetekre távol tartott a Központtól. Ezért észre sem vettem, hogy Ricsi bácsi körül megmozdult valami. Hetek, hónapok teltek el úgy, hogy csak futólag találkoztunk. A neve mindig pontosan kifejezte személyisége ellentmondásosságát: lomha, rejtélyességbe burkolózó kívülállását a Dunai, szemben a Richárd sugallta tettrekészséggel, belső kérlelhetetlenség- gel. Mindezt most egyfajta felvillanyozódottság, célratörő elevenség bontotta meg, de bármennyire bírni véltem is pártoló jóindulatát, nem avatott be változást sejtető dolgaiba. S én fütyültem az egészre, mígnem egy napon a két öreglány az osztályunkon megdicsőült képpel azzal fogadott, hogy Ricsi bácsi beköltözött a legfelső emeleti párnázott ajtók mögé. Ahová, mint már említettem, hamarosan én is követtem. Egy olyan státuszba, ami azelőtt nem létezett. Talán éppen ezért kezdetben feszélyezett is a dolog, de mint valami új öltönyt, ezt is gyorsan meg lehetett szokni. Mert különben jól állt. Ebben az is közrejátszott, hogy itt már jóval több munka várt rám, ami fokozatosan magával ragadott. Beszédvázlatokat fogalmaztam a főnökömnek, a mindennapi üdvözlő és megnyitó beszédektől a dörgedelmes szónoklatokig. Táviratban gratuláltam ilyen-olyan jubilánsoknak, időpontokat egyeztettem telefonon, telexen, ismeretlen emberekkel folytattam emelkedett hangvételű levelezést, rafinált válaszokat agyaltam ki notórius kérelmezők és panasztevők leszerelésére, a legkülönbözőbb rendezvények, szűk körű fogadások, udvariassági látogatások vagy éppenséggel rongyrázó bankettek „forgatókönyveit” szerkesztettem meg, s valami kaján elégtétel érzésével nyugtáztam, hogy névtelenül bár, de a legtöbb történés mögött ott tudhattam magamat.

A főnököm elégedett volt a munkámmal, de ahogy teltek a hónapok, évek, fokozatosan kiépült személyi hatalmát észrevehetően a tévedhetetlenség látszatával is igyekezett megfejelni. Kezdetben az első szótól az utolsóig elfogadta a fogalmazványaimat, levél- és beszédvázlataimat. Később már úgy érezte, hogy mindenen, egy piti, néhány soros jókívánság szövegén is rajta kell hagynia a