Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

zodnom. Tudom, mikor megy futni, s egyszerűen a nyomába eredek. Hogyan lehetséges ez? Vegyük úgy, hogy itt lakom a közelben, ebben a mi széljárta Manhattanünkben, s ablakomból szinte minden lépését nyomon tudom követni. S ezek után minek tagadnám le azt a Meister-Anker típusú távcsövemet, melyet egy fotográfustól kapott statívra rögzítettem, s amelyet napközben az alattam tátongó mélység, éjszaka pedig a csillagos égbolt felé szoktam fordítani. Sötétedvén, a kivilágított szobájában, vagyis hát abban, amelynek ablakába újabban magát látom kikönyökölni, még az is kivehető, mikor ölti magára a tréningruhát. Ilyenkor nincs más dolgom, mint ugyanezt megtenni. Utolérnem azonban, s aztán gyorsan faképnél hagynom, bevallom, nem kis erőfeszítésembe kerül. Mit mondjak, maga egyre jobb... E. i. (ha egyáltalán létezik ilyesmi) vége.

(Október 16.) A versekkel és elbeszélésekkel teleírt füzeteimet valami önkínzó kéjérzettel elégettem. A szerkesztői üzenetet abban a helyzetemben, a permanens részegség rapszodikus lelkiállapotaiban túlzottan lesújtónak véltem. De hát ezen most már nem lehet segíteni. Sőt, már akkor sem lehetett, amikor az említett kényszerű fordulatot vette az életem.

Valami bamba, ám izgató várakozástól sem mentes közönnyel kezdtem el ténykedésemet a Központban. Nem beszélek megnevezhető munkáról, mert az tulajdonképpen itt sem volt. Ezért aztán Ricsi bácsi — én természetesen (természetesen?) Richárd bácsinak szólítottam mások előtt, a családjainkat rokonító ismert mozgalmi múlt okán — gyorsan beíratott egy országos, rendszerint előkelő tátrai szállodák konferenciatermeiben megtartott tanfolyamra, amire az akkori szolid repülőjegyárak jóvoltából még a belföldi légiforgalom helyes kis IL—18-asaival járhattam. Ügy vélte továbbá, hogy szellemi érettségem az esti egyetem egyidejű látogatását is lehetővé teszi. Mindezt elsősorban azért, hogy az osztályunk két, anyám korú hölgytagja szórakoztatásán kívül valami kézzelfogható dologgal is rászolgáljak a jelentősen megemelt fizetésemre. Az esti egyetemet aztán nyomban a Közigaz — a munkahelyünkön felsőfokú végzettséget és gyakori előléptetést biztosító institúció — követte, mondanom se kelljen, hogy szintén Ricsi bácsi akaratának engedelmeskedve.

Ez a törődése, bevallom, kezdett zavarni. Továbbra sem adta semmi jelét annak, hogy a szüleim álltak volna a háttérben. Ám ezt annak ellenére sem tudtam kizárni, hogy ők, szemmel láthatóan, a politikamentes felemelkedés útját választották — a másik, sokkalta gyakoribbal szemben. Legalábbis maguknak. Talán a bicegésem miatt érezhette úgy Ricsi bácsi, hogy a szokásosnál jobban kell törődnie velem. Azt ugyanis nem tudtam elhitetni magammal, hogy mindez a családjainkat egymáshoz közelítő mozgalmi múlt miatt van így. A később Győrbe átköltözött Gedeon bácsi, apám nagybátyja ugyanis lényegében mindig árulónak tartotta az „abonyi vörös fészek” másik vezető alakját, az idősebb Dunait, Ricsi apját. Csupán szüleim elbeszéléséből tudom, hogy Gedeon bácsi roppant indulatos ember volt, sose rejtette véka alá a véleményét. Később se, amikor látogatóba haza-hazajőve díszvendégnek hívták őket ide-oda, ifjúsági rendezvényekre, iskolákba, s a fiatalok jót mulattak indulatos (szenilis?) civa- kodásukon a mozgalmi múlt egy-egy pontatlanul megidézett eseménye, időpontja kapcsán. Ilyenkor Gedeon bácsi, begurulva, szinte minden alkalommal elmondta furcsállását: hogy szervezkedéseik nyomán miért mindig őt páholták el a csendőrök, izgatásért, tüntetések megszervezéséért miért őt csukták be háromszor is a járásbíróság fogdájába ...? Negyvenöt április elején a városszéli víztoronynál várták több helyi társukkal egyetemben a felszabadító seregeket, s az új világ kezdetének igézetében ott, helyben megalakították a járási pártbizottságot és elosztották egymás közt a tisztségeket. Ámde hiába lett járási párt- titkár Nagy V. („vörös") Gedeon, a hatalom hamarosan megjelenő új védelme