Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

kiterjedt kapcsolataival elérte, hogy disszidens fia ingatlanjára az állam ne tegye rá a kezét, s az akkoriban elterjedő kertészkedés révén szép hasznot húzott a vállalkozó szellemű tanítóknak, ennek-annak bérbe adott hatalmas telekből. „Mit vagytok beszarva? Ez egy aranybánya... A pénz különben se legyen a gondotok, míg engem láttok!”

Hát abból tényleg nem csináltunk gondot, olyan kicsi volt akkoriban a jövedelmem. Még szerencse, hogy Mária elbitangolt szülei „itt felejtett” lányuk házasságkötésén és anyaságán úgy föllelkesültek, hogy a gyakran emlegetett „economic depression” ellenére egyre-másra küldözgették a szerény összegű csekkjeiket, amiből azért mi elég jól kikupálódtunk, legalábbis ami az öltözködést illet. Egyébként a tanítóskodás abbahagyását is a kevés pénzzel indokoltam mindenki előtt, pedig a valódi ok kézenfekvő volt: gimnáziumi tanítványomat vettem feleségül, röviddel az érettségi vizsga után, s lánygyermekünk nem sokkal későbbi megszületése a tanár-diák kapcsolat erkölcsileg minősíthetetlen s távlatilag tarthatatlan kérdéseit vetette föl e lényegében prűd, kispolgári környezetben. Mindezt Zeusz, az igazgatóm telefonozta meg, miután ténnyé vált mindaz, ami addig csak sejthető volt. Finoman a tudomásomra hozta, hogy esetleges munkahelycserém elejét vehetné a régi, patinás nevelőintézmény jó híre kikezdésének. „Én végül is megértelek — mondta megfontolt hangon a telefonba —, és hát még egyszer szívből gratulálok a családi örömökhöz, de ... sem neked, sem nekem, és főleg ennek az iskolának nincs szüksége arra, hogy... De hiszen tudod...” — mondta még így, sokat sejtető befejezotlenség- gel, s én a következő tanévkezdés idején már a járási lap kulturális r ;vatveze- tőjeként igyekeztem megkeresni újkeletű családom számára a kenyeret.

Végül mégis engedtem a márványerezetű hát- és bélszínszeletek, a mályvaszínű borjúcombok csábításának, s mit tesz a gyomor hatalma: a kezdeti gyors, borsos sztékektől rövid úton eljutottam a finom, rafinált mártásokig, s ha véletlenül füstölt marhanyelv lapult a soros küldeményben, a majdani fönséges ízek igézetében másnap reggel már egy csokor kaporért kajtattam a közeli zöldségpiacon. Tulajdonképpen azért fajult el ennyire ez a dolog, mert mindebben nagy-nagy támogatóra leltem Nikában. A hét közepétől már afelől nyaggatott telefonon, milyen hétvégi ízekre állítsa be a gyomrát. Merthogy, id. köv., „a gyomor az a karmester, amely szenvedélyeim nagy zenekarán uralkodik és azt működésbe hozza”; miként egy múlt századbeli élveteg zeneköltő mondotta volt, akinek emlékét harsány vígoperáin kívül számos ínyes finomság is őrzi. „Na ki?” „Szabad a gazda.” „De apu, gimnázium?! Hát neked semmit sem mond az, hogy ä la Rossini?!”

Természetesen mondott, s ezt konyhai buzgólkodásommal is igyekeztem bizonyítani. A nők ugratásai elől azonban nem térhettem ki. S ebben később, elbűvölő szellemességgel, a szomszédban lakó G.-né és mostani élettársa, az egykori válogatott bokszoló is részt vett. Bár ez utóbbi, valamiféle férfiúi szolidaritásból (vagy bunyós korlátoltságból?), érezhető visszafogottsággal. A rendszerint gyertyafénynél elköltött szombat esti vacsoráink után, amikor a kinyikorintott balkonajtón friss, fanyar őszi illatokat engedtünk be megbirkózni a testes ételszagokkal, s amikor foteljeink mélyére süllyedve kézbe fogtuk vérvörös borral teli poharainkat, már nem ugrattuk egymást; szomorúság, bánat, őszinteség, derű, álmodozás és szeretet töltött el valamennyiünket.

(Október 26.) Ezt a néhány sort utólag írom ide, az elejére. E. i. — létezik egyáltalán ilyen? Sajnos, nem tudtam az időközben megírtakat folyamatosan „kézbesíteni”. Bedagadt a bokám. Valószínűleg megerőltettem azzal, hoey ezt az egyoldalú, képtelen formáját választottam s erőltetem a magával való kommunikálásnak. Izgatja az edzéseink megegyező időpontja? Nem gond magához iga