Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

győződhettem, eléggé nem dicsérhető módon a minőséget követte, a zsíros-mó- csingos mennyiséggel szemben. Rögtön látszott, hogy nem olyan húsadagról van szó, amit az ilyen munkahelyeken az alkalmazottak időről időre kedvezményesen megvehetnek. Gúnyos mosolyomra Mária csak megvonta a vállát: „Az üzem figyelmessége. Na és?! Különben éppen temiattad küldi egy irodalombarát vénlány az osztályomról. Irtóan odavan a hangjátékaidért... Én újabban már csak Nika miatt... Te azonban nyugodtan kiélheted rejtett vagy eltitkolt gasztronómiai leleményeidet. A művészfélék sosem vetették meg a kulináris örömöket. Néhányan persze sült lapockáról álmodozva éhen haltak, de az a dolog lényegén mit sem változtat. Rajta hát, tiéd a konyha! Ha egy leszázalékolt kuktára vagy mosogatólányra lesz szükséged, azért csak bátran szólj...”

Azelőtt persze Mária is roppantul szerette a gyomrát. A Papa jóvoltából, aki ugyan dolgoztatta, de etette is cefetül. Hatvannyolcban maradt ott végleg a nagyszüleinél, amikor a fővárosban lakó szülei váratlanul leléptek Nyugatra. A beavatatlan úgy vélhetné, hogy irtózatos megrázkódtatás volt ez a serdülő gyermek számára, de téved: Máriát addig is Tóni bácsiék nevelték. A felkelő nap bizsergető melegében a tornácon sarkaira ereszkedve, már zsenge gyermekkorában ugyanúgy rakta a szájába a nyers füstölt sonkát, a vöröshagymát s a késsel akkurátusán hozzákanyarított kenyérszeleteket, mint az öregapja, akit a Görcsök „vajdájaként” ismertek a környéken. Tóni bácsi tulajdonképpen ártalmatlan, nagytermészetű, nagyhangú, amolyan „az ugató kutya nem harap” fajtából való, de azért akaratos parasztember volt, aki néhány elemijével csodálatosan eligazodott a mindennapok sűrűjében. Élete egyetlen kudarcának csupán Dénes fia disszidálását ismerte el. Persze, még ebben is a fővárosi menyét kárhoztatta: „Az a tót cemende, biztosan az vette rá! Itt is mindig fanyalgott, nem állt jól annak már a szeme sem! De legalább boldogulnak odakint... Mondtam én mindjárt annak a mamlasz Dininek, hogy szerelem ide, szerelem oda, sózzon le neki néhányat, hadd tudja, ki az úr a háznál...! De hát a ház, azt is mindenáron a városban szerették volna ...”

Nagy vadász volt az öreg, bár sokak állítása szerint soha egyetlen vadat meg nem ölt. A községi vadásztársaságot azonban úgy kezelte, mint a Görcsök hit- bizományát. Irgalmatlanul meg kellett szenvednie mindenkinek, aki teljes jogú tagként a soraik közé akart férkőzni. Tóni bácsi dörzsöltségéről ékesen tanúskodik azonban az a tény, hogy a helyi közönségesek számára szinte elérhetetlen vadásztársaság tagja volt ugyanakkor néhány járási és fővárosi nagykutya. Ezek pártoló közbenjárását aztán mindig igénybe vette, ha szükség volt rá. így volt ez például Dini iskoláztatása során is, aki akkoriban bizony még harmatgyengén bírta az oktatási nyelvet. S így lett volna az unoka, Mária esetében is, akinek fényes, gondosan egyengetett karriert álmodott meg. Nekem többször is a szemembe vágta: „Hiába csináltad föl a Marit, hozzád nem adtam volna, ha nincs kezedben a diploma. Ámbár egy tanító manapság csak olyan lóti-futi. S hogy író? Ugyan már! Sosem volt az komoly foglalkozás. Amire alapozni lehetett volna ...” Ennek ellenére én valahogy mégis kedveltem ezt a nagyszájú, rátarti öregembert, aki mindig tudta, mikor kell gőgösnek lennie s mikor megalázkodnia; bár ez utóbbit roppantul rühellte, s csupán a másként becserkészhetetlen cél szentesítette számára eszközzé. Ittuk is a levét hetekig egy-egy ilyen esetnek!

Legnagyobb gondom az öreggel, s tudom, Máriának is, az volt, hogy kényszeríteni akart bennünket disszidált fia, a nagyreményű építészmérnök elkezdett családi házának befejezésére. Ebből a házból ama zavaros időkig, amikor Mária szülei megpattantak, csupán a hatalmas betonalapzat készült el, amely azonban elhagyatottan, gyomtengerbe veszőn sem hagyott kétséget afelől, hogy reája egy párjanincs csodapalota, kacsalábon forgó vár volt felhúzandó. Tóni bácsi a maga