Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

kiil, hogy feszélyezett hangulatú reggeliket, ebédeket, vacsorákat kellett volna együtt elköltenünk a meglehetősen szűk, de jól felszerelt konyhában. Vagy például egymásra várnunk a fürdőszoba s a vécé előtt.

Tulajdonképpen a bizonytalan kimenetelű beszélgetéseket zártuk ki igy az életüknből, s ezt mulatságos konoksággal, infantilis durcálkodással olyan tökélyre vittük, ami majdan, én legalábbis úgy véltem, egy lélektisztító nagy beszélgetésben, egy velőtrázó szeretkezésben, vagy a teljes kommunikáció-képtelenségben lesz hivatott kicsúcsosodni. Ez az elidegenedett világ, sokan tanúsíthatják, talán éppen ez utóbbit idézi elő. Mert minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság. Csak azt kéne tudnunk: kinek, minek az igazsága? Amit azonban reménytelen helyzetünkben mindnyájan sejtünk: a végső lényeg majd csak a hallgatás táján találtatik meg, csak abba fér bele.

Amikor én, kora reggel nekiülve, a napi penzumomat teljesítettem (így, zárójelben bevallhatom, hogy lópikula, az írás egyáltalán nem ment, idegennek éreztem magam körül mindent, az egykor ismerős zugokat, s mindebben főleg magamat; csupán a szerencsétlen szabadúszó fegyelmezettsége ültetett oda minden reggel az íróasztalhoz, s csak a sántafika lódított eredménnyel kecsegtetőt kényszerű erőlködésemen), ilyenkor Mária rendszerint még aludt vagy lustálkodott a felkelő nap fénypásztáival összeszabdalt szobában. Egy széles, feszes tartású franciaágyon, amely nagy méreteivel szinte a törékenység (ez mindenképpen túlzás, még mostani állapotában is!) aurájába vonta lazán elterülő testét. Ez a kép egy reggel, az ajtórésen át villant elém. Ilyenkor, a napnak ebben a szakaszában bóklászhattam legtöbbet s legszabadabban a lakásban. S néha- néha bizony nem tudtam védekezni a leföldelő otthonosság érzése ellen. Mária például már a második héten egy elmés konyhai szerkentyűt igazított a kora reggeli ébredéseimhez. Egy Nyugatról származó, automatikus szerkezetet, amely az idő alatt, amíg mi, a világnak ezen a táján élő emberek, bizonyos biológiai és higiéniai műveleteknek szoktunk eleget tenni (persze, már aki!), az esti beprogramozás szerint kávét, teát, kakaót stb. prüszkölt ki a fújókája alá állított csészébe, s rugós szerkezetével egy illatas pirítóst penderített ki a melléje helyezett tányérra. Meg mutatta a pontos időt. Mária csak annyit mondott: játék, koránkelő felnőtteknek. S hogy egy közel-keleti üzletembertől kapta ajándékba, akinek a mosolya rötön elárulta a véleményét: a dekoratív titkárnő befűzésével kell elkezdeni a vezérigazgatói hajlandóság elnyerését. A kétségkívül érdekes ajánlatai végül mégis elbuktak a gazdaságirányítás honi merevségein.

Apropó, Mária munkahelye! Nem hallgatóztam, bár elismerem, nem idegen tőlem az ilyesmi, de úgy véltem: a feleségemet a munkahelyi barátnői hívják olyan gyakran telefonon. Azon egyszerű oknál fogva gondoltam így, mert ilyen gyakori és hosszadalmas beszélgetésekre csak unatkozó és pletykaéhes nők képesek. Főleg akkor, ha a telefonszámla sem az ő pénztárcájukat terheli. Hacsak ... Hacsak nem valamilyen pasas van a dologban!... Ezt a feltételezést feltűnő sietséggel elhessegettem, de a nyoma azért ott maradt bennem. Nem foglalkoztatott különösebben, de miközben Nika szobájában jegyzeteltem vagy olvasással múlattam az időt, az előszobában oly gyakran felcsörrenő telefon elsőnek mégis ezt juttatta eszembe, bármennyire máshol, messze jártak is a gondolataim. Arról nem beszélve, hogy néhány fővárosi barátomnak végszükség esetére azért megadtam az itteni telefonszámot. Mégis: minden csöngetéskor — akár a Pavlov kutyája...

Egyébként az eredeti feltevésemet látszott igazolni az a tény, hogy Máriának betegsége alatt sem szakadt meg kapcsolata a munkahelyével, rendszeresen ellátták mindenféle hússal, húskészítménnyel. Egy hússzállító hűtőkocsi kockás kabátos, vörös képű sofőrje szokott fölszaladni hozzánk a gondosan összeállított csomaggal, amely összetételében, miként arról hamarosan magam is meg