Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

Ezzel elkezdődött szerelmi kapcsolatunk, amely óriási botránykő volt a család és a rokonság szemében. Ezen nincs mit csodálkozni, ám én egy cseppet sem törődtem vele. Magával ragadott Betty szabadsága, amely az életet egyszeriben izgalmassá, veszedelmessé tette. Valaki, miként Betty is, eleve beleszületik ebbe az izgalmas szabadságba, én addig csak sejtettem, hogy létezik ilyen. Most egyszeriben én is éreztem valamilyen megnevezhetetlen veszélyt, s ez, érdekes mód, csak növelte a magabiztosságomat. Azért persze, nyavalyogtam is. Ilyenkor Betty kifakadt: Nem lefütyülöm, hogy sánta vagy!? Én a kétségbeesésedet szerettem meg. Vagy ha úgy jobban tetszik, az őszinteségedet. Pedig hát, tudja, távolról sem voltam az irányában annyira őszinte, mintsem odaadó. Még azután sem, miután, ahogy az várható volt, Andrea bedobta a törülközőt. A kétségbeesésem ezek szerint mégsem volt annyira határtalan, hogy színtiszta hajótörött- magatartásra kényszerítsen, amely nem tűr meg egyetlen őszintétlen gondolatot, mozdulatot sem ...

Mint említettem, szenvedélyes pásztoróráink színtereit Betty garzonján és az időnkénti kényszerű hotelszobákon kívül kiterjesztettük a nyugalmas, de kényelem dolgában az előbbieknek a nyomába sem léphető munkahelyemre is. Később egy alkalommal itt kapott rajta bennünket a járási főnököm, egy alapjában véve rokonszenves, közvetlen, együgyű, de kétségkívül hatalmvágyó pali, családunk régi barátja, aki aztán számomra is rejtélyes módon nagy karriert futott be. Éppen akkor toppant be a „bázisra”, buta óvatlanságunk folytán észrevétlenül, amikor én hivatali asztalomon vettem gyors, látványos elégtételt váratlan ger- jedelmemért. Látta Jack Nicholsonnal és Jessica Lange-el A postás kétszer csengeted? Nahát, valahogy úgy! Későbbi megjegyzéseiből arra következtetek, hogy Ricsi bácsi az egész jelenetet, hogy úgy mondjam: végigkukkolta. Arra a számomra is nagyon valószínű feltevésre azonban, hogy tulajdonképpen a szüleim küldték a nyakamra, a későbbiek folyamán soha nem tett célzást. Néhány hátre rá ugyanis fölvitt maga mellé a járási Központba.

Bár munkajogilag eddig is oda tartoztam, mégis nagy fordulatot vett az életem. Természetesen ennek taglalásával sem maradok adósa, előbb azonban meg kell említenem még valamit, amiről eddig szemérmesen hallgattam. S ez az írás. Munkába állásom kezdeti hónapjaiban a sok-sok olvasás mellett (vagy hatására?) az írás, a kibeszélés kényszere is teljesen magával ragadott. Immár teljesen függetlenül az „És mi akarsz lenni, ha megnősz? — író" eltökéltségétől. Olyan szövegekkel írtam tele egy vaskos füzetet, amit abban az időben versnek, egy másikat pedig, amit akkoron prózának hittem, tartottam. Egy idő után, elszigetelt magányomban, őrülten vágytam valami visszajelzésre. Verseket nem mertem választani, de két rövidebb prózámat némi ódzkodás után bektild- tem az itteni járási lap szerkesztőségébe. Az újság fejléces levélpapírján hamarosan ezt a választ kaptam: A beküldött két írását, „A betonpalánkokban él tovább a nyár” és a „Szorongás” címűeket, sajnos, nem tudjuk közölni. Az elsőben

— különösen a befejező részben — van ugyan erő s a helyzetnek (kiemelés a kult. rovat olvashatatlan aláírású vezetőjétől) bizonyos intellektualizálása, de a naiv részek ezt is élvezhetetlenné teszik. A másikat bizonyos inadekvát kedélyeskedés gyengíti.

Egyik könyvének a fülszövegében, az életrajzi adalékok között azt olvastam, hogy egy ideig maga is a járási újság szerkesztőségében dolgozott. Most azonban újfent: (Folyt, köv.)

Komikus volt, de meg kell hagyni: egész jól működött újkeletű koegzisztenciám Máriával. Az egy fedél alatt élők mindennapi rituáléit a napi életritmusunk néhány órás eltolódása olyan szerencsésen szétzilálta, hogy napközben alig találkoztunk a nyolcvan négyzetméter alapterületű lakásban. Napok teltek el anél-