Irodalmi Szemle, 1989
1989/10 - Ardamlea Ferenc: Görbe Tükör előtt
— Az! Gátszakadás, földindulás, iszonyú folyam, erős és legyőzhetetlen. Az ember védtelen és kiszolgáltatott. Felkészületlenül sodródik a folyóban. S kétségbeesés és félelem gyötri, hogy valamit elszalaszt, elszáll egy soha vissza nem térő alkalom rövid életében... Ott csöpögök a söntéspult előtt, habos az arcom, a ruhám. Lerí rólam, hogy fertőzött vagyok: szerelemmel. Szinte bűzlök. Szemétbe estem? Tengerbe? Nem látom a partot? Szólni kéne a feleségemnek ... Hol vagy, part? — Segítsek megkeresni? — Nem kell, már újra látom ... Egzotikus táj, lakatlan sziget... Egy lány ... Erzsi, Bea, Klári... Kéz a kézben, meztelenül futunk a tengerparton. Nem megható? — De. — Azután Klári lakása. Szintén meg van hatva... Kávé és egyetlen szerelmi ölelés... Kábé egy hétig tart... Nem bírok kibújni az ágyból. A csúcson vagyok. Nagy tüzes vas vagyok. Magamat is elégettem. Mire hazakerülök,, feleségem beadja a válókeresetet, kicseréli az ajtózárat... Tudod te egyáltalán, Ga- tyamica, mit jelent egy zárcsere? — Hogyne tudnám, Károlykám, nemrég raboltak ki! Párszáz korona, s a biztosító nem téríti meg. — Az én káromat se! Egy zsebkendőm sem maradt. — Ne ess kétségbe, valahogy csak lesz. — Ugye? Néhány hete megint megfordulok a lányok után, megnézek minden arcot és feneket, és roppant ürességet érzek a gyomromban. Ismét kívánom az italt, a zsíros ételeket. Már nem vagyok aszott, mint ősszel a szilva... Bea, Beácska, hínáros tópart, olajbarna test, meg minden... Bocsánat, eltévesztettem az ajtót... Feleségem (a soron következő) levest főz a konyhában. Telt feneke kihívóan eláll a tűzhelytől, kínos vágyat érzek, hogy odamenjek és hozzá dörgölőzzem... — Ne tartsd magad vissza, Károlykám, a mi korunkban ez már végzetes lehet! — Ez is attól van, attól az ébredő szerelmi mámortól. Nem mintha azelőtt nem kísértett volna meg a feleségem, hányszor mögéje lopakodtam a fürdőszobában mosás közben (akkor még nem volt automata mosógépünk!), te csak mossál tovább, mondtam ilyenkor. Valami csúnya mozgást végeztünk, teljesen különválva. Semmi értelme, szégyelltem magam... Most nem így érzek. Másképp! Mohóbban, rámenősebben. Szinte ráugornék, széttépném! — Csillapodj, Károlykám! — Ez a fenék... A fenekek feneke! Belemarkolni! — Szent szilvamag! — Nyolc-tízévenként megkísértenek a nők, és mindig rosszul végződik a dolog! Görbén néz rám az utcaseprő is. De mit tehetek? Nem bírok magammal. Amikor ébrednek a vágyak, hajszolom magam a nők után. A szag után megyek, mint a kankutyák. Mindegy, hogy néz ki a hölgyemény. Bánom is én, hogy nyitott szájával lyukas holdra emlékeztet, s a pattanások kigyúlnak rajta, mint a csillagok ... Ide vagyok nőve, ehhez a piros lámpához. — Károlykám! Ekkora tüze a szerelemnek megijesztett. Fogd a büdös szemetes kannát és ballagj fel a hetedik emeletre. Vár a feleséged! — Vár? Tényleg vár, nahát ilyet! Menjünk a hálóba, úgyis kialudt a villany ... Majd csak elbotladozunk az ágyig. Azt mondod, gyorsan kell, mert mindjárt hazajön a moziból Lacika? Badarság! Most a moziban sincs villany... Jó volna húzni a végtelenségig ... Ügy látszik, öregszem ... Elalszom ... Almomban itt fekszik a paplanom alatt Alica: babaarcával, fancsali mosolyával, szétvetett lábával megigézett. Kérlek, légy türelemmel: „Borult az ég, nincs már hajnal, se naplemente, két véglet közt, fehér havon csúszok a végtelenbe ..
