Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - HOLNAP - Hajtman Béla: A hiány érintései
Hajtman Béla A hiány érintései Már nem emlékszem, csak egy-két kép sejlik föl bennem arról az éjszakáról. Ujjhegyemet koptatva, körmömet reszelve görcsös mozdulatokkal az ódon falat kaparom, fejemet zokogások ritmusára a lehúzott pléhredőnybe döngetem, egyensúlyom elvesztésével egész testemmel a deszkakorlátra esem — először azt hittem, a hátgerincem reccsent —, a szakadékból feltápászkodva testem teljes hosszával a félig lehorzsolt, mészporos falnak támaszkodom. A tető alatti égő villanykörte elé az éjszaka lepkehada, rovarözöne felnagyítottan ijesztő árnyékot vet a sárga betűkkel kifestett Hostinec—Vendéglő zöld táblájára. Furcsán elcsukló-hörgő hangokat hallatva a sikertelen felálláskísérletek után végre megkapaszkodom egy élesen kiálló vaspántban. Kapaszkodó helyzetemben felrémlik emlékképeimben a csúcsforgalomban túlzsúfolt prágai metró, zsebemben ösztönösen jegy után kutatok (tudhattam volna, hogy a metróhoz nem szükségeltetik jegy], az utasok közé beolvadó és rájuk lecsapó sunyi képű ellenőröktől (talán a pozsonyi villamosokon cikázó revizorok emlékképei) való félelmemben egy óvatlan pillanatban a betonszegélyre puffanok. Mintha a villamosok fülsüketítően érdes, kellemetlenül hosszas, ajtócsukódást jelző csöngetését hallanám a piros lámpa felgyúlása kíséretében, az arcomhoz kapok, hátha rám tapos egy szabályt megszegő, utolsó pillanatban felugró utas. Hanyatt fekve a szédülés kerít hatalmába, már nem a villamos, a fogódzós metró koszos gumipadlóján fekszem, hanem a levegőben keringek hol félelmetesen, kiszámíthatatlanul gyorsan irányt változtató denevérként, hol a magasban erős szelet élvező gólyaként, hol a mező bogarai után alacsonyan vadászó fecskeként. A képzelet szárnyán repülve, a torkomban felgyülemlett váladék és kesernyés gyomornedv összekeveredése folytán testhelyzetváltoztatására késztetve, fizikai realitásom feltérképezésének kényszerítő hatására parittyakővel megbénított verébként a földre zuhanok. Végigtapogatva testemet tenyerem az ágyékomon melengetem, míg kinyújtott jobb kezemre hajtom a megrázkódtatásoktól és részegségtől kába fejem. A több nemzedék lehugyozta, időette, roskatag falak előtt kiöltözött, pödrött bajszú apókák, nyugalmazott tisztségviselők, tanítók, népművelők és rövidnad- rágos gyerekek szívják végig kézzel sodort cigarettáikat, ropogtatják fagylaltostyáikat az előadás megkezdéséig. Te nagyanyád jobbján rövidre szabott szürke kockás nadrágodban, nem szívesen hordott, vasárnapi virágmintás ingecskéd- ben toporogva izgatottan kotrod elő zsebedből a féltve őrzött jegyeket. A pénztároslány formás mellén akad meg a szemed — szinte érzed sima keménységét —, mire az utolsó patentgombját kapcsolnád ki blúzán a rejtett mélység fölött, beljebb sodródsz az orrfacsaró orosz kölnivíz-illatsávban az előrenyomuló tömeggel. A hűvös, kellemesen enyhe hátrányszagú teremben leülsz a recsegő- ropogó, lazán becsavarozott kemény támlájú barna széksorok egyikére.
