Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - HOLNAP - Hajtman Béla: A hiány érintései

Minden belépéskor úgy érzed, mintha először tennéd be a lábad, pedig hányszor beszöktél próbák idején a nyitva felejtett ajtórésen, fölugrottál a poros színpadra, élvezted lábad tompa, falaktól visszhangzó dobogását, mennyire szerettél kotorászni az alagsorba bedobált barnás, feketés színlapok, plakátok, műsorfüzetek között, hányszor meredtél arra a nagy vörös keretbe foglalt bajszos bácsira, akinek a képét ki szokták függeszteni a lakógyűléseken. Te csak az első három betűt tudtad elolvasni képe alatt, később a cirill betűkkel ismerkedve megtanultad — akkor már a számodra jóval ismertebb kopasz, kurta szakállú bácsit akasztották a vastag, erős szögre —, hogy esznek kell ejtened a cét. Egérrágta zsákokba hányt színes szalagokkal csavartad körbe magad, és kifutottál a teremből játszótársaid elé, hogy ők is tépjenek maguknak a színes papírrengetegből. Molyette zöldes, fodros szoknyák lógtak a fogasokról, parasztcsizmák izzadságtól koszos belsejét szagoltad végig, selymes bohócruhákba öltöztél, hosszú szárú pipákból szívtad a levegőt az öregapóktól látott szertartásos szipákolás mímelésével. Színdarabpróbákat, a menyecskekórus népdalait hallgattad szájtátva. Ismerőseid, pajtásaid idősebb testvérei, a falu gyulabácsijai és böskenénijei maskarákba, népviseletbe öltöztetve csalogatták ki szemed örömkönnyeit. A veled egykorú Ivivel fogócskáztál a téglaoszlopok körül, a sarokba állított hatalmas szürke kályha mögé bújtatok melegedni, szemérmes félelemmel tapogattátok ki egymás „jajdejó”-pontjait. Megsimogattad ujjacs- káddal a félhomályban gyöngyöző-harmatozó szájperemét, ő a pillanat testi örömévei, rózsaszín szoknyácskáját megrázva, továbbszökött érintésed vonalaiból egy újabb búvóhelyre. Néha a szomszédos kocsmából pajkos kedvű aratólegények táncoltak be a neveltetésükből adódóan közönyt játszó menyecskék leplezett örömére. Ilyenkor ékesebben zengett a dal, fürgébben és nagyobb szögben riszálták tenyérindító feneküket. Nem tudod, miként folytatták a legények vérpezsdítő táncukat, mert egy-két meglesett kacsintás után kikergettek a teremből. Kinn (vagy ágyacskádban) a képzelet vásznára vetítetted határtalan gyermekfantáziáddal az eseményeket.

A bemutató napjain a kocsma is kiürült. A kezdés előtti percekben nagyanyád kendőjének mintáit nézegeted, a föl-le kanyaruló falitérképekre, penészfoltokra emlékeztető domborulatait, színösszetételét. Fejedet a nálad jóval idősebb elmebeteg barátod vigyorogva simogatja, és dajkanyelvi becézgetéseket susog füledbe. Lehelete az eső utáni szalmakazlak illatára emlékeztet. Amikor felgördül a hatalmas bordó, fekete foltokkal megtoldott függöny, gyermekien ujjongó tapsokkal köszönti a színpadon szereplőket. (Az előadás szünetében, aztán később az utcán, az üzletben a megjegyzett szerepneveket ismételgeti.) Lábad lóbálva ritmusra recsegteted a szék ülőkéjét, míg az előtted ülő kövér bácsika feléd nem int húsos, párnás mutatóujjával. Ivit keresed a sorok között, hogy az előadás után elragadd szüleitől egy kézsimogatás erejéig. Elmebeteg szomszédod a nyálát szürcsöli nevetés közben. A részeges Miska bácsi az elégedettségtől és örömtől sugárzó arcával büszkén a színpadra mutat. Érintés hiányában az első sorban ülő Marica izgatóan fekete kockás harisnyával takart, formás combjára sütöd le szemed. Tapsviharra kapod föl a fejed. Az arcokon jókedv, boldogság, önfeledt öröm. Nyugalmazott tisztségviselők, pödrött bajszú apókák, kamaszodó legények szívják kézzel sodort cigarettáikat. A népviseletbe öltözött asszonyok lányaikkal, unokáikkal nyalják a hűsítő fagylaltot a tűző napon. A kocsma újra megtelik. Miska bácsi rágógumit dob feléd, Ivire gondolsz. Nagyanyáddal fáradtan hazatotyogsz, és ágyacskádba bújsz susogó-zengő népdalok, becézgetések hangfoszlányaival füledben, a hűvös terem, az eső utáni szalmakazlak, a csípős szagú orosz kölnivíz illatérzeteivel, a dudorodó keblű pénztároslánynak, Marica combjának, a bohócruhába, jelmezbe, népviseletbe öltözötteknek, vigyorgó elmebeteg barátodnak emlékképeivel.