Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - HOLNAP - Hogya György: Hitetlen és hiteltelen (elbeszélés)
Érdekes módon volt perverz életének ez a korszaka. Mint amikor idegen társaságba csöppenve hirtelen nyelvet kell váltania. A Fal előtt Hirtelen magasodott előtte. Még nem tudta, hogy a Vágy Zsenialitása lappang mögötte, csak érzett valamit, ami ellentmondást nem tűrően arra ösztönözte, hogy továbblépjen .. . Már harmadik éjszaka ült mozdulatlanul, rózsákkal körülvéve a fal előtt, s amit eleinte vezeklésnek szánt, közben közömbösséggé változott. Végül fáradtsággá. Harmadik éjjel eldőlt az összerakott furnérlemezeken. Keze lelógott a betonra, de nem törődött vele, és álomtalan alvásba került. Éles fájdalom térítette magához, és az első pillanatban nem is értette, mi történik vele. — Morbus sacer? — villant át az agyán, hiszen régen érezte magában, ám földön heverő kezének kisujjába egy patkány akaszkodott valahol a második ujjperc tájékán, apró gonosz szemeivel szemtelenül bámulta őt, miközben hegyes fogai elszántan egészen a csontig hatoltak. Rettenetesen félt, arra gondolt, valami betegséget kaphat, talán veszettséget. Egy fadarabbal csapta agyon az állatot, és elszégyellte magát. A kopott vöröskeresztes ládában géz, hidrogén és széntabletta volt. Az izgalomtól remegő fejjel nézte csonka ujját, és miközben bekötözte kezét, magyarázatra várt. Ide vezet hát a magány? Ilyen könnyű becsapni a világot? Mundus vult decipi ergo decipiatur? Az énkekes utolsó ejtőernyős ugrása jutott az eszébe és az, hogy a hiány valaminek a kezdetét jelenti. Rá kellett jönnie, hogy ez az abuliás állapot megalázó számára; s legyőzetése a Helyzet Kiismerhetetlenségétől szintén. Ez rettenetes volt. A Hit korsója hitetlenséggel telt meg, s a Fal mögött tovább lihegett a Vágy. — Azt mondják — jutott eszébe a férfinak —, volt idő, amikor istenek már nem voltak, s Isten még nem volt. Most, hogy Isten s az új eszmék hiteltelenné válva űrt hagytak az emberek lelkében, úgy érezte, saját képessége, amellyel életének helyrehozhatatlan és megváltoztathatatlannak tűnő jelenségeit magyarázta, kevés lesz, hogy felfedezze, megérezze az új hitet. Értelem-érzelem harcának közepette egyetlen reménye elől zárkózott el: a vágytól. A vágynak attól a zseniális képességétől, amely sajátosan öntörvényű és váratlan fordulataival megkeresi a legmasszívabb belső világok falainak repedéseit, és játszva hajtja a lelket kinzó boldogságba. S lám, a lélek éhsége szétterítette előtte az új lehetőséget! Nem a lényt — ens quo nihil május cogi- tari potest — kereste, hanem a legnagyobb megismerhetőt, önmaga legnagyobb szellemi kiteljesedését, melynek határait állandóan beláthatja! Mindez harmadik nap, a fal előtt jutott az eszébe. A Halál Halk, nesztelen léptekkel indult el a 800 éves ciprusokkal szegélyezett, ezernyi harminc centiméteres kőlappal kirakott úton, miközben olyan érzése támadt, mintha veszély fenyegetné. A kirándulócsoport vezetőjének dühös arcát képzelte maga elé. Először két egyszerű, faragott kőoszlop tűnt fel a fűvel szegélyezett út mentén. A hold halványlila fénnyel rajzolta körül őket, majd két szárnyas lovat látott, két kőoroszlánt, s végül két hatalmas kőtáblát megfejthetetlen vagy legalábbis számára érthetetlen, mégis közeli, barátságos jelekkel.
