Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - HOLNAP - Hogya György: Hitetlen és hiteltelen (elbeszélés)
Az Égi Tisztaság Temploma előtt megállt egy pillanatra, s a mértani pontossággal rendezett téren kellemes illatot érzett a levegőben. Balra fordulva a 10 000 Nemzedék Mesterének sírja felé haladt tovább. A Halál pompás gazdagsága csodálattal töltötte el, s a holdfénnyel elárasztott sírváros utcáin a kiegyensúlyozottság érzése kísérte. Jó két óráig tartott, míg a szinte nappali fényt adó telihold alatt elérkezett a hidegkék sziklákhoz. Lent a szakadékban, a higanytó közepén ott lebegett a Mester fekete koporsója. A sziklákon szerteszéjjel emberi és állati csontok hevertek. Egy kiugró sziklaszirten megállt egy pillanatra, és szippantott a tó gyilkos, mérgező levegőjéből. Innen már végképp nyomát vesztik, ha netán eddig követték volna. Csak egy pillantást vetett az ezüstösen csillogó tó hullám- talan tükrére és a koporsóra, majd visszalépett. A szakadék túlsó oldalán, szemben a teliholddal, egy karcsú, magas férfi alakja tűnt fel. Elgondolkodva nézett maga elé, mintha várt volna valakire. Akinek nincs vágya, tényleg nem veszíthet semmit? Fél három Visszafordult, és lediktálta a titkárnőnek a meghívó szövegét. — Még nem mondta az időpontot — jegyezte meg egykedvűen a titkárnő, és gépiesen maga elé nézett, mint valami viaszbábu. — Legyen két óra — felelte, és érdekes módon fél háromra gondolt. Európaiságunk és hitetlenségünk. Kavafisz meg a többiek. Fél háromkor szólalt meg a kakukkos óra. „Istenem, már fél három”, mondták a nők, és tovább keresgéltek. Fél három; saját maga. S most a nők helyett a gyűlés. Fél három, a végtelen idő görbéjének egyetlen hiteles pontja. Végighaladt a virágokkal díszített folyosón, és balra fordulva belépett a kis tanácsterembe. Az állott levegőjű helyiségben a hosszú íróasztal két oldalán futószőnyeg húzódott, alóla harminc centiméteres kockák mintái látszottak a műanyag borításon. A mosatlan ablaküvegen keresztül a park letört koronájú fáját látta, s előlopakodott szokásos szomorúsága. Úgy vette fel, mint megszokott kerti szalmakalapját. Már megint kettészelt citrommagnak képzelte magát, amely nem leli a másik felét. Mit szól ehhez Feuerbach? Csonka kisujját dörzsölgette, s újragondolta az utat, amelyet bejárt. „A gyakorlatban nem kell az embernek gondolkodása igaz voltát... bizonyítania.” A gyakorlatban az új mértéket tanulta meg. A közösségét, amelyet csak követhetetlenségében és kivetíthetetlenségében tudott értelmezni. A bizonytalanság, a hiteltelenség szükségszerűségének gondolata éppúgy lehangolta, mint környezetének poros, törött kellékei. Felállt, és az ablakon át a várost nézte, melyet elhagyni szándékozott. — Tulajdonképpen mindegy, mikor kezdjük el a gyűlést. Az épület előtt egy púpos lány haladt át az úttesten. A rózsa A higanytótól széllel szemben haladt tovább, s már hajnalodott, mire a hullámzó zöld síkságra ért. Egy találomra kiválasztott domb felé indult el, s lám, a végtelen görbe egyik pontján egy borostyánba ágyazott, átnőtt moharózsát talált. Goethe jutott az eszébe, és lelkén érezte a feszülő szálakat. Homloka közepén jelentkezett a sajgás, és már érezte az acéltű szúrását. Az
