Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - HOLNAP - Hogya György: Hitetlen és hiteltelen (elbeszélés)
szinte parancsszóra kelsz útra, farkcsóválva, vadul száguldva, azt hivén, fel- tartózhatatlanul célhoz jutsz, s zavaros futásod közben nem veszed észre a meleg sötét kisüléseinek halványlila fényeit sem, az egyre erősödő és gyorsuló dobbanások ütemét, egyszer csak váratlanul ott állsz az élet választásának lehetősége előtt, s rájössz, hogy mindenek alapja, az alléi gének ősi kettőssége előtt tehetetlenkedsz ... A helyzet, a Vágy, amely ösztökél, talán majd megsejtet veled valamit a multiplex alléliás állapotokról, de az útról — melyről azt hiszed, vezet valahová — semmit sem tudsz meg ... hidd el nekem... az út sokkal hosszabb, s neked csak arra jó, hogy elindulj rajta ...” A harmadik szem Délután érkezett a szegénynegyedhez. Alacsony, földszintes vályogházak sorakoztak az alacsony kerítésekkel szegélyezett udvarokon. A falgyommal benőtt házfalak mellett futórózsák húzódtak, alattuk szemétdomb büdösödött, egy talicskában, a magasra rakott szeméten patkány szaglászott. Az első házban a konyhában unakozó két nő lelkesen fogadta a kis jövevényt, aki az iskolai papírgyűjtő versenyhez keresett régi újságokat. Megrázták sűrű fekete hajukat, rávillantották villogó fogsorukat, és elélib- bentek. Zavartan, szemlesütve válaszolt a kérdésekre. — És hogy hívnak? — kérdezték mosolyogva. — Tamásnak. — De milyen Tamásnak? — kérdezték egyszerre. — Godónak. Ezen nevettek. — Nahát! Micsoda fura név. Godó — és nekiláttak régi újságokat előszedni a krémszínű konyhakredenc alsó fiókjaiból. A hajlongástól felszabadult női illatokba dohos papírszag keveredett, az ajtók nyitogatásától megcsörrentek a polcokon a mindenfélékkel megrakott kristálypoharak, és a heverő feletti ka- kukkos óra is megszólalt, jelezve, hogy már fél három van. — Istenem, már fél három vanl — sóhajtottak fel, mintha valami az eszükbe jutott volna, és izgatottan tovább keresgéltek. Az összegyűlt csomagot, melynek tetejére egy Tolnai Világlapja került, vékony spárgával kötötték össsze, hogy könnyebben vihesse, ám az ajtónál elállták az útját. Egyikük a belső üvegezett ajtó kilincsére tette a kezét, és lehajolt hozzá úgy, hogy a ruha kivágásában dagadozó mellei a kisfiú fejmagasságába kerültek. — Figyelj csak, Tomi! Akarsz egy kis pénzt? A hízelkedő hanghoz a vékony, lakkozott körmök között zizegő kék papírpénz zörgése járult. Tomi lesütötte a szemét, a kezében szorongatott csomag zsinege vágta a tenyerét. Változtatott a fogáson, de felnézni nem mert. A másik nő is lehajolt hozzá, jól érezte a hóna alól kipárolgó izzadságot. — Nem mutatod meg nekünk? — kérdezte mosolyogva. Döbbenten nézett rájuk. Szemükben vágy parázslóit. — Hát a fütyidet! — nevettek egyszerre, és persze a kilincset nem engedték el. — Már biztosan szép nagy van neki — mondta az első, és megsimogatta az arcát. — Talán már szőrös is — néztek össze, és megint nevettek. Elvörösödve szorította össze fogait, és belekapaszkodott a kilincsbe, még azon az áron is, hogy keze hozzáért a nő kezéhez. Izzadni kezdett, és a homloka közepén enyhe bizsergés gerjedt. Legyőzhetetlen akadályt érzett maga előtt.
