Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - FIGYELŐ - Mészáros Károly: Leleplező regények (Jegyzetek a szovjet irodalomból)

között. Később általánossá válik. Ezzel igyekeznek megnyugtatni a lekiismeretüket azok, akiknek tenniük kellene valamit.)

Még a nagybácsi sem tud segíteni Szásán, pedig tekintélyes ember, Sztálin embere (katonája?), egy uráli gyár igazgatója. Éppen ő nem tehet semmit. Neki Szasa lesz az a rossz pontja, amit bármikor elővehetnek, s felhasználhatnak ellene... Ezek az emberek nem is sejtik, mit szalajtanak el azzal, hogy nem állnak ki Szasa mellett. Olyan folyamatot engednek elindulni, amely milliók életébe kerül majd. Az író nem véletlenül vizsgálja ezeket az éveket: a gyökeret akarta megkeresni, honnan indult, hogyan alakulhatott ki a roppant vérengzés. A csíráját akarta látni, láttatni annak a pusztításnak, amelyet a sztálini politika véghez vitt.

Csak két ember sejti a rosszat. Egyik a logika segítségével, a másik ösztönösen. Elsősorban Bugyagin, a polgárháború volt komisszárja és hőse, akinek még az a szerencse is megadatott, hogy október előtt Sztálinnal együtt volt száműzetésben. Ott ismerte meg Koba (Sztálin neve az illegalitásban) jellemét. Tudja, milyen gyanakvó s milyen hajthatatlan, kegyetlen.

Bugyagin ez idő tájt állás nélküli diplomata. Visszahívták külföldi diplomáciai küldetéséből. Nem tudatták vele, hogy miért. S amikor néhány hónapon át senki sem érdeklődik felőle, megsejti, hogy „kegyvesztett” lett Sztálin szemében. Tudja azt is, miért. Nem ért egyet Sztálinnal Hitler megítélésében. Bugyagin tudja: Hitler a veszélyt jelenti; Hitler a háború, a kegyetlenség, a világ megsemmisítése. Sztálin szerint Hitler jelentéktelen politikus, szerepe eltúlzott. A veszélyt másban látja: Anglia és japán megerősödésében. (A történelem nem igazolta feltevéseit. S tudjuk, mennyi áldozatba került Sztálinnak ez a tévedése, hajthatatlansága.) Bugyagin természetesen kitart véleménye mellett, akkor is, amikor Sztálin elé kerül, de ezzel vége is az útjának. Életét egyelőre megkímélik, de a találkozásukat követő Sztálin-monológban Ribakov sejteti, hogy ez nem sokáig lesz így. Aki önálló véleménnyel rendelkezik — vagyis nem osztja az ő nézetét —, az a párt ellensége. Ezáltal a nép ellensége. És ezek az egyedek — morfondírozik tovább Sztálin — jelezni is akarják ezt. Tudtára akarják adni neki, Sztálinnak, hogy vannak más nézetek is, és szükség esetén szembeszegezhetik azokat az ő álláspontjával.

S ez már a hatalom kérdése. Sztálin így okoskodik tovább: „Az igazi vezető magától kerül hatalomra, csak önmagának köszönheti a hatalmat. Különben nem vezér (1), hanem csak kreatúra. Nem azok választották őt, hanem ő választotta őket...” Vagy tovább: „Nem azok tolták őt előtérbe, hanem ő emelte őket az államhatalom magasába.”

S le is lehet őket onnan lökni. Sőt, mi több, le is kell őket lökni, mert veszélyeztetik a hatalmát. És sorra veszi a mellette — magas tisztségekben — dolgozó embereket, osztályozza őket. Szinte senki sem marad bűntelen a szemében.

Végül is ezek a gondolatok vezetik el őt egészen a tettlegességig, a vérengzésig.

Bugyagin tudja, hogy Szasa ártatlan. Belekeverték valami szennyes ügybe. Már a fiatalokat is? Elszörnyed. Mi lesz ennek a végei Tudja, nincs olyan helyzetben, hogy bármit is tehetne a fiúért, talán csak rontana a helyzetén, ha nyíltan fellépne. Mégis szól Be- rezinnek, az államvédelmi hivatal főnökének, hogy ha lehet, hozza ki Szását.

Berezin azonban tudja azt, amit Bugyagin csak sejt: hogy Szasa áldozat. És áldozat mindenki, akit ebbe az ügybe belekevertek. Felülről indult, hogy honnan, kitől, azt Berezin is csak sejti. Egyenesen Jagodához tartozik az ügy. Valakik ellen valami készül. Ha kiemeli Szását, úgy értelmezik, hogy egy láncszemet lekapcsol az ügyről. Jobb háttérben tartani a fiút, csak ez mentheti meg az életét.

így okoskodik Berezin, Bugyagin barátja, a régi megbízható Cseka-tanítvány, aki még hitt a forradalmi szónak; így okoskodik, és tulajdonképpen még becsületes is; ha kiemeli, és ráirányítja Szasára a figyelmet, ki tudja, mi történik vele. így pedig rábizonyítanak valami diákos „bűntényt”, s kap néhány évet.

A harmadik, aki hisz Szasa ártatlanságában: az édesanyja. Az idős, egyedül élő, megtört Pankratovné, aki már akkor megérezte a veszélyt, amikor a fia még szabadlábon volt. Valakik ólálkodnak a háza körül. Előbb csak megérezte, majd megbizonyosodott felőle, hogy valakik szimatolnak, lesik őket. Nem kerüli el a figyelmét, hogy naponta ugyanazok az alakok tűnnek fel az Arbat tér környékén. Már-már abszurd a helyzet, amelybe a szerző beleviszi az asszonyt. Maga a valóság szüli az abszur