Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - FIGYELŐ - Mészáros Károly: Leleplező regények (Jegyzetek a szovjet irodalomból)
amiatt nem került kiadásra. Viszont az Író felesége visszaemlékezéseiben idéz egy levelet, amelyben a kiadó lektora a mű mondandóját, gondolatait vitatja. Okot tehát mindig lehet találni a kirekesztésre. Annál nagyobb öröm, hogy Bek megírta ezt a regényét, amelyet ettől a pillanattól kezdve az író főművének tekinthetünk, s amely által megnövekedett az író egész életműve. Aki képes ilyen kiváló regény megírására, igaz írói tehetség. Látnok. S ahogy utánanéztem Bek írói munkásságának, azonnal rájöttem, hogy nem a véletlen műve ez a könyv. Az ilyesmi nem születik csak úgy, a semmitől. Bek kitűnően ismerte ezt a miliőt, a harmincas és a későbbi évek ipari-gazdasági életét, ismerte az ekörül zajló politikai manővereket, az egész adminisztrációs rendszert. Fiatalon, újságíróként tagja volt a Gorkij vezette üzemtörténeti kutatócsoportnak, s első regénye is ebből az élményből fakadt (Kurako, 1934). Ez a regény ugyan hozzáférhetetlen számomra, de el tudom képzelni — Bek mostani munkássága ismeretében —, milyen hangvételű lehet a regény. A hősök éppoly szenvtelenül vitatkoznak és küszködnek, mint a későbbi Bek-művekben. S az is jelez valamit, hogy Gorkij az útmutató, a példakép... Nem volna rossz összevetni Bek első és utolsó regényét, nyilván érdekes következtetéseket lehetne levonni. Képet alkothatnánk, honnan indult és meddig jutott Bek művészi pályáján. Jómagam csak a közbeeső állomásokat ismerem, s jobbára csak a háborús regényeit, amelyekben roppantul szimpatikus a törekvése; tárgyilagosságra, szenvedélymentes, krónikás megörökítésre törekszik az Író. A „jobbik” műve, A volokalamszki országút, tulajdonképpen riportázs: az Író felkeres egy Moszkvát védő csapatot, és egy zászlőaljparancsnokkal mondatja el az eseményeket; egy kazah származású parancsnokkal, aki elevenen, őszintén tárja elénk a védők szenvedéseit és hősiességét. Ez a parancsnok a háború után — ahogy mondják — „kilép” a regényből, s maga is író lesz, megírja Bek regényének folytatását. Momisuli Baurdzsánt számon tartják a kazah irodalomban. (Magyar nyelven megjelent művei: A díjnyertes 16, 1977; A nagy család; Mögöttünk Moszkva, 1980). Momisuli visszaemlékezéseiben elmondja, hogy azért adta át Beknek a naplóját és feljegyzéseit, mert mint harcoló katona, zászlóaljparancsnok, nem volt biztos, hogy megéri a háború végét. A harcokat és a gondokat pedig mindenképpen meg kellett örökíteni. Bek könyörtelenül őszinte, ragaszkodik a valósághoz, ezért műve hiteles és helytálló. Csak annyit láttat és annyit mond el, amennyit egy zászlóalj révén elmondhat. És még valamivel többet: a nemzetiségi zászlóaljak hősiességét, mely nem maradt el az oroszoké mögött. Ez a tárgyilagos, szenvtelen hang, úgy látszik, jellemző tulajdonsága volt Beknek; a tényszerűségre, a hitelességre törekvés. Csak a valóságot, attól egy tapodtatnyi eltérést sem! Csak a lélekben enged némi szabadságot, azoknál a hűseinél, akik azt megérdemlik. Az Oj megbízatás hőse, Onyiszimov nem az az ember, akinek szüksége volna fantáziára. 0 az az ember, aki lépten-nyomon hangoztatja: a fogaskerék egy csavarja vagyok, a párt katonája, a Vezér katonája; ahová a párt állít, ott vagyok. Helyette mások gondolkodnak: a fölöttes szervek. Azok döntései az ő fantáziája. Minden felsőbb döntést készen fogad el, minden határozatot élete fő feladatának tekint. Számára a Gazda, a Vezér szent és sérthetetlen. Napi tizennyolc órát dolgozik, magánélete nincs, felesége is tisztségviselő, kapcsolatukban az értelem — a rideg bajtársiasság — játssza a főszerepet. Egyetlen gyermeküket is ebben a szellemben nevelik. Hogy Onyiszimov túlbuzgóságában és egyre nyilvánvalóbb „begyöpösödésében” hibákat is vét? Számunkra ez természetes, szolgalelkűségében elveszti a mértéket; s természetes az is, hogy előbb- utóbb félredobják, mint egy elhasználódott rongyot (vagy hogy egy előbbi képnél maradjunk: mint egy rozsdás csavart). Arra persze van „fantáziája”, hogy lefelé üssön, a beosztottjait ne vegye emberszámba, s aki mégis az szeretne maradni, így vagy úgy kirekeszti a közösségből. Jogot formál arra, hogy maga válassza meg „alattvalóit”. Véleményüket nem hallgatja meg, egy beosztottnak ne legyen véleménye. (Logikus: hisz neki sincs.) így válik ferdévé minden ebben a nagy építkezésben, Így válnak a fejlődés kerékkötőivé a „párt érdekeinek” túlbuzgó paprikajancsijai, Így csúszik mellékvágányra az egész élet. Bek regényéből más is kiviláglik: mily bizonytalan még a legmagasabb tisztségviselő helyzete is a Gazda közelében, és lefelé mindenkié. A létbizonytalanság, a kisemmizés
