Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - BESZÉLŐ MÚLT - Gömöri György: Jean-Baptiste Morin észak-magyarországi bányalátogatása 1615-ben

mutatták nekünk, hogyan nőtt egy aranyér két tömb, vagyis asztal között, ahogy ezt ők nevezik. Még lejjebb szálltunk, amíg egy mintegy 150 méter13 mélyre értünk, ahol meglehetősen meleg volt, s a forróság egyre nőtt, ahogy még lejjebb haladtunk. Amikor legelőször jártam bányában, egyszerre voltam meglepve és örültem is a hideg és meleg ilyen váltakozásának, s ez arra indított, hogy megkérdezzem a bányamestert, honnan jön ez a meleg? „Az alsóbb régiókból” mondta „ahol mindig forróság van”; tovább kérdeztem, hogy vajon így van-e ez minden bányában? Azt felelte, hogy igen, legalábbis minden igazán mély bányában, ahol, miután az ember áthalad a hideg részen egy bizonyos mélységnél forró részhez ér és bármilyen irányban is ásson utána, többé egyáltalán nem érez hideget, csak meleget; erről eszembe jutott az a „középponti forróság”, amit a kémiával foglalkozó szerzők néha említenek. De tovább kérdeztem, vajon ahogy közeledünk a föld középpontjához, egyre nagyobb meleget találunk? Erre azt felelte, hogy ilyesmit sohasem figyeltek meg, csak olyankor, amikor egy nagyon forró ásvány ércére bukkantak. Hozzátette, még, hogy bizonyos évszakokban, így télen és nyáron úgy találták, hogy a hőség növekszik, de ez nem a mélységtől függ, mert ugyanazt tapasztalták minden bányában; és az összes bányamester, akit erről kérdeztem, a fentivel megegyező választ adott. Ez elég alkalmat adott nekem, hogy gondolkodjam a dolgokról, amíg meg nem találom a hőség igazi okát, amit maguk a bányászok, saját bevallásuk szerint, nem ismernek.

De hadd folytassam: ahogy mind mélyebbre haladtunk, úgy találtam, hogy a hőség egyre növekszik, jobban, mint az összes általam korábban látogatott bányában. Megkérdeztem a fővájárt (the head Miner), hogy mitől van ez, s ő azt mondta, hogy egy alattunk húzódó vasgálic ér okozta a hőség hirtelen megnövekedését, s hogy bebizonyítsa igazát, valamivel lejjebb vitt bennünket, egy tágas üregbe, amelyet minden oldalról, zöldgálic vett körül, s itt a hőség olyan fojtogató és a gőzök olyan erősek voltak, hogy szinte elájultam a verejtékezéstől, nyelvem és szájam mintha kihólyagosodott volna; ettől aztán elgondolkoztam, hogyan képesek a bányászok itt dolgozni? Ha megkérdezik ez a zöldgálic valóban a legjobb-e, én igennel felelek, mert bár a magyar bányákban rézgálicot (Blue Vitriol) is találni, amelyik szintén nagyon jó, az aranybányákban található zöld fajta még jobb amazoknál is, s nagy kár, hogy — az egészen kitűnő magyar antimón mellett — ezeket sem szállítják külföldre.

Továbbmenve, az üregen túl vezető folyosó falain egy bizonyos olajos anyagot találtunk, amelyből lekapartam ujjaimmal vagy fél fontnyit14, s amikor visszafelé menet megint az első részhez értem, az megkeményedett és megszáradt a hidegben; s minthogy nem volt átlátszó, anyagánál és színénél fogva inkább véltem kénnek, mint zöld- gáicn ik I y?n vas“áiic ereket néha találni a hegyek legkülső rétegeiben is, úgyszintén kénereket, és még ott is bizonyos mennyiségű meleget gerjesztenek.

... Ezek után számos vágaton és üregen áthaladtunk, amelyekből sok-sok éven át nagymennyiségű aranyércet fejtettek ki. A fővájár elmondta, hogy valahányszor egy-egy gazdag arany- vagy ezüstérnek (ami gyakran előfordul) bizonyos kemény sziklafajták vetnek véget (azt hogy az ér csak megszakadt, vagy teljesen kimerült-e bizonyos jelekből meg tudják állapítani), egy matematikai mérőeszközt használnak, amellyel, valamint a mágneses elhajlást mutató táblázatok segítségével meg tudják mondani, melyik irányba fut az érc, s hogy eszerint merre kell keresniük, ez egy olyan tudomány, amit az érdeklődőnek nem szabad lebecsülnie. Később láttam is egy ilyen eszközt: rézből volt, körökre felosztva, amelyen különféle tűket mágnes vezérelt, mint a tengeri iránytű karjait.

Még mélyebbre haladva hallottuk a kalapáccsal és csákánnyal dolgozó bányászokat, és nem sokra rá hozzájuk érve, alig tudtunk igen nagy szánalom nélkül ezeknek a szegény földalatti teremtéseknek a nyomorúságára tekinteni: szinte csupaszon, megállás nélkül dolgoztak a kemény sziklák között, amelyeket néha erős tűzzel kell megpuhítaniuk, bár a tűz az ilyen földalatti helyen soha nem kap úgy lángra, mint a föld felszínén. Megkérdeztük a szegény bányászokat, hogyan bírják ki egy ilyen helyen, amelyet annyira megfertőztek a bánya nedvei és kipárolgásai? Azt felelték, hogy most egész jól megvannak, de amikor a nyugodt időjárás helyett felhős és viharos az idő, olyankor súlyosabb és erőteljesebb gőzök bántják őket, amelyek az alsóbb régiókból felszállva a levegővel keverednek, nagyon rosszat tesznek a tüdejüknek és szinte kioltják lámpásaikat. Sőt néha teljesen kioltják őket, s így az időjárás változásának