Irodalmi Szemle, 1988

1988/9 - BESZÉLŐ MÚLT - Haiczl Kálmán csehszlovákiai helytörténeti tanulmányai

1093

kezdve a város a békés fejlődés útjára tért. Az utolsó fejezetben Haiczl Kálmán a lévai egyházi állapotokat írja le, némi katolikus elfogultsággal: „Léva lakossága kezdetben Luther tanának követője lett, később Kálvin hite is kezdett terjedni any- nyira, hogy a 16. század végén a barsme- gyei egyhazak önálló testületként szerepeltek. A lutheránusok azonban túlsúlyban voltak, s a katolikus plébánia templom is az ő kezükben volt” (i. m. 110.). Csupán a katolikusok tiltakozását említi a szerző, amikor a gályarabságra ítélt és az országból száműzött kálvinista prédikátor visszatért Lévára (i. m. 121.).

Haiczlnak ezt a művét is Alapy Gyula méltatta a Nemzeti Kultúrában, összegező jellegű megállapításaiból idézünk: „Haiczl Kálmán a történetíró éles szemével figyeli és csoportosítja az eseményeket, ezeket érdekesen beszéli el. A viszontagságos évszázad Lévának történetében mindenkor emlékezetes marad. Haiczl Kálmán könyve nem lett volna teljes, ha a 17. századról, a vallási küzdelmek századáról lévén szó, azt ki nem egészíti ezek leírásával. Ebben számos ismeretlen adatot sorol fel. mely- lyel munkája alapvetővé válik” (i. m. 1934., 188.).

A két részben kiadott lévai vártörténethez Haiczl még rövid kiegészítést is írt Amikor Léva várát az esztergomi érsekségnek kellett fenntartania címmel (Léva. é. n. 16 lap). Az újabb adalékban arról értekezik, hogy Verancsics Antal érsek halála után 1573-tól 1597-ig az esztergomi érsekségnek kellett Lévát fenntartania, mert a királyi udvar nem tudott fizetni. Hasonló sorsra jutott egy időre Surány Komjáti, Trencsén, Végles, Zólyom és más erősségek is. A katonák rongyosak voltak, s gyakran éheztek. Haiczl kisdolgozatának célja, hogy a végvári őrségnek ezt a nem irigylésre méltó helyzetét bemutassa.

Haiczl harmadik vármonográfiája a Ka- kath, Dsigerdelen-Csekerdén, Párkány (? 1937), mely először a Magyar Minerva című lapban jelent meg folytatásokban. A vidékről őstörténetével kapcsolatban azt mondja, hogy már a rómaiak korában is kisebb erőd (Anavum) volt itt, a Garam és a Duna szegletében. Ebben dalmát lovasság volt, de ezt a rómaiak visszavonták, s a területet a barbároknak engedték át. A 11. században ezen a területen merül fel Kakath neve, ami hajlított szeget jelent. A szeg szó itt a Duna és a Garam szögletét jelenthette. A 13. századi oklevelekben már előfordul a párkány név,

melyen a vár külső sáncait, palánkjait értették. A garamszentbenedeki apátság alapítólevelében I. Géza király Kakatnak nevezi, s tíz révész házát és három ekényl földjét az apátságnak adományozza. Az oklevelekből kitűnik, hogy Kakath királyi birtok volt, amelyet már I. István az esztergomi érseknek adományozott. A helységnek már a középkori Magyarországon az volt a szerepe, hogy a Dunán való átkelést Esztergom felé biztosítsa.

Haiczl szerint arra nincs adat, hogy a török hódoltság előtt itt vár lett volna, csak Esztergom elfoglalása (1543) után építette ki a török Párkányt, vagyis a pa- lánkerődítményt. Az itteni török őrség mindig az esztergomi helyőrség része volt, vagyis Párkány Esztergomnak török elő- várát jelentette. A mohamedán hódítók innen jártak portyára Léva, majd Érsekújvár felé. „Valószínű, hogy a csekerdéni párkánynak kezdetben keresztény lakossága nem is volt, és csak idővel csalogatták be letelepedésre az embereket” (i. m. 13.). A török zsoldjegyzékben a párkányi őrség mindig az esztergomi várőrség kisebb részeként szerepel. Az esztergomi török Párkány segítségével a bányavárosok és Érsekújvár irányában a helységek jelentős részét hódoltsági területnek tartotta. „1552-ben a török hódoltság a Garam mentén Ojbarsig és Koszmáiig, a Léva fölötti községekig a Zsitva mentén Verebé- lyig. Nyitra megyében Tardoskeddig terjed ki” — állapítja meg Haiczl (i. m. 18.). A határsávban levő községekben adót szedtek a régi földesurak is, s Haiczl számos ilyen török és magyar adójegyzéket idéz. Ennek következtében a volt párkányi járás községeinek urbáriumai egyre inkább elnéptelenedő falvakat mutatnak ki, elhagyott és elpusztult portákat.

Külön fejezetben foglalkozik Haiczl az 1594. és 1595. évi háborúkkal, amelyekben a keresztényeknek egy időre sikerült Párkányt és Esztergomot visszafoglalniuk. A szerző sok panaszlevelet említ arról, hogy a hadakozás közben a párkányi vidék lakosságát hol a törökök, hol a keresztények rabolták ki és pusztították. E rablások ellen az 1596. évi pozsonyi országgyűlés is intézkedéseket sürgetett. A 15 éves háború során a török többször is megkísérelte Esztergom visszafoglalását, s ez 1605-ben sikerült is. Ekkor került Párkány is újból török fennhatóság alá. 1609-ben az Esztergomhoz hódolt falvak jegyzékében említik először a szőgyéni palánkot, amelyet 1606-ban az érsekség pénzén Újvár védel-