Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - FÓRUM - Lacza Tihamér: Hét verskötet
606 FÓRUM LACZA TIHAMÉR Hét verskötet 1987-es esztendő kötetekben lemérhető verstermése meglehetősen szerény volt. Hét versgyűjtemény látott napvilágot: Barak László Szelíd pamflet, Csontos Vilmos Veletek vagyok, Dénes György Bükkfamakk, Farnbauer Gábor A hiány szorítása, Keszeli Ferenc Hókuszpókusz, Krausz Tivadar Szövetségek és Kulcsár Ferenc A felkiáltójeles ember c. kötete. Ebből kettő — Dénes György és Keszeli Ferenc munkája — az egészen kicsi gyermekekhez és a legifjabb olvasókhoz szól. Ügy vélem, a felsorolt könyvek alapján nehéz lenne képet alkotni a csehszlovákiai magyar líra pillanatnyi helyzetéről, erővonalairól, már csak azért is, mert a közreadott versek születésének időpontja nem határolható be egy szűk idősávon belül. Csontos Vilmos Veletek vagyok c. válogatása egyaránt tartalmaz régi és új verseket (de inkább régebbieket), Kulcsár Ferenc kötete is korábban összeállt már, csak a tervezettnél később jelen(hetet)t meg. Tulajdonképpen Barak, Farnbauer és Krausz kötete, ill. a két gyermekkönyv mondható valóban frissnek, s ezzel a kép máris tovább szűkül. Am az olvasót az imént jelzett kulisszatitkok aligha érdeklik, mint ahogy a majdani irodalomtörténészeket sem; ők a tényeket regisztrálják csupán, nevezetesen, hogy ezek a könyvek 1987-ben jelentek meg, pontosabban ez szerepel bennük a kiadás éveként. Nyilván a szerzők és az olvasók is azt várják a kritikustól, hogy szemrevételezze és értékelje a termést, mutasson rá azokra a jegyekre, amelyek valamiképp összekapcsolják, közös nevezőre hozzák ezeket a versköteteket, de szóljon az egyedi vonásokról is, a jellegzetes, senki máséval ösz- sze nem téveszthető megoldásokról, megközelítési módokról és költői világképekről. Rokon vonások is akadnak, de inkább a különbözőségek dominálnak, ami végeredményben természetes is, s ennek megállapítására nincs is szükség különösebb szakértelemre. Az említett szerzők közül ketten — s ez örvendetes tény — első kötetükkel jelentkeztek. Szándékosan nem úgy mondtam, hogy bemutatkoztak, hiszen erre már valamivel korábban, a Próbaút c. antológiában sor került. Farnbauer Gáborról és Krausz Tivadarról, az iródiások nemzedékének két — mondhatnám: reprezentatív — képviselőjéről van szó, akiktől az író- társadalom és a kritikusok többsége is sokat remél. Farnbauer Gábor versei — jóllehet hazai magyar lapban még nem olvastam róluk recenziót vagy kritikát — nagy feltűnést keltettek és vitára ingereltek. A legtöbben — őszintén szólva — értetlenül állnak ez előtt a költészet előtt, s akadt olyan is, aki egy beszélgetés során egyenesen megkérdőjelezte költészet-voltát. Legvitatottabb versei: Az ibolya illata és a Foglalkozási ártalom. Mindkét „költemény” — az idézőjeleket külön is hangsúlyoznám — lényegében szimbólumokból áll. Az ibolya illata egy szerves vegyületnek — nyilván az ibolya illatanyagának — két dimenzióba leképezett szerkezeti képlete, a Foglalkozási ártalom c. „kompozíció” az elektrodinamika axiomatikus megfogalmazásának is tekinthető Maxwell-egyenleteket foglalja magába. Tulajdonképpen Tóth Lászlót is megértem, aki a Könyvvilág 1988. évi 1. számában közölt ismertetésében így fakad ki: „Farnbauer egyik-másik szövege (...) azért értelmezhetetlen számomra, mert egyszerűen szólva nincs hozzájuk kulcsom.” Nos valóban, az említett versekhez csak kevés embernek van vagy lehet kulcsa, de még ők is a fejüket csóválhatnák e versek láttán, hiszen nem vitás.
