Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - FÓRUM - Lacza Tihamér: Hét verskötet

P Ď R U M

607

hogy a szerves molekula képlete egy kémikusnak akár esztétikai élvezetet is nyújthat, a Maxwell-egyenletekről pedig már sokan elmondták, hogy nemcsak zseniálisan fogalmazzák meg a lényeget, hanem leírva is szemet gyönyörködtetők, ennek ellenére aligha tudom őket versként elfogadni. (Egyébként szeretném felhívni a figyelmet egy apró sajtóhibára is, amely az egyik egyenletbe becsúszott: nem div D = O, hanem div B = O.) Most hosszasan boncolgathatnám azt is, hogy az ibolya illatanyagának a képletét miért volna helyesebb térben ábrázolni (bár az sem lenne teljes értékű), s ha már a verscím az ibolya illatát ígéri, akkor talán valahol arról is beszélni kellett volna, hogyan is érzékeli az ember ezt az illatot, mert az illatanyag molekulája önmagában még nem az illat. A vers mottójául választott Dosz- tojevszkij-idézet sem könnyíti meg az olvasó dolgát, hiszen a benne megfogalmazott evidencia a képlettől függetlenül is igaz, s így akár egy Hemingwaytől vett sorral is helyettesíthető lehetne. De ne is bonyolódjunk bele ilyen sehova sem vezető eszmefuttatásokba, kivált akkor ne, ha eleve kérdéses az említett kompozíciók esztétikai minősíthetősége.

Farnbauerről tudni kell, hogy fizikus, foglalkozása — és vonzódása a filozófiai kérdésekhez — jelentős mértékben meghatározza költészetét. Gyakran emel be a versbe olyan logikai és filozófiai elemeket, amelyek a modern fizika eredményeit és szemléletmódját nem ismerők számára akár teljesen érthetetlenek is maradhatnak. A laikus megütközik az elektronok és az angyalok párhuzamba állításán, mert számára a Pauli-elv — még ha tanult is róla egykor, ma már — semmit nem mond, s ha jobban belegondolunk, ez a téma nem is nagyon alkalmas egy versbe. Ám Farn- bauer sokszor nem is verseket ír, hanem terjedelmes esszéket, máskor meg kétsoros aforizmákat, amelyeknek szintén kevés közük van a lírához. Alighanem igaza van Tóth Lászlónak, amikor Farnbauer szövegeiről a következőket írja: „Költészete meglehetősen költőietlen költészet, a hagyományos líra kellékei nélkül; a költészet és a filozófia határmezsgyéjén mozgó szövegei a pontos megfogalmazásokért s egyáltalán: a megfogalmazhatóságért vívott szívós (már-már heroikus) küzdelmét dokumentálják.”

Tagadhatatlanul eredeti a látásmódja és

versformálása, de számomra mégis a legkevésbé versszerű szövegei a legrokonszenvesebbek, azok az esszék, esszétöredékek (pl. „Legyünk talán együtt egyedüli", A szégyenlősség metafizikája stb.), amelyek már csak nagy jóindulattal nevezhetők költészetnek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Farnbauer költőként nem hozhat valami újat a csehszlovákiai magyar irodalomba, de esszéíróként alighanem nagyobb szolgálatokat tehetne neki.

S ha Farnbauert „kötőietlen költőként” aposztrofáltuk, akkor Krausz Tivadarról meg éppen az ellenkezőjét állíthatom: ő jellegzetesen par excellence költő, s nemcsak verseiben, hanem a maga fizikai mivoltában is. Tudom, az ilyesminek vajmi kevés bizonyító ereje van, és nem is hozakodnék elő vele, de egy első kötetes szerzőről lévén szó, úgy illik, hogy egy fél mondat erejéig a bemutatásban ez a megállapítás is helyet kapjon.

Ami a Szövetségek c. gyűjteményében rögtön szemet szúr: az az öntudatossága, már-már szemtelen magabiztossága. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden esetben határozottan tudja is, hogy mit kell tennie, miként kell a dolgokhoz közelítenie, csupán arról van szó, hogy rokonszenvesen szókimondó és őszinte, ugyanakkor a próféciára is hajlamos, titokban talán világmegváltó terveket is forgat magában, miközben persze tisztában van az effajta vállalkozások kudarc- lehetőségeivel is. Nemzedéktársai közül kiemeli problémaérzékenysége, szellemes öniróniája és kíméletlen véleménykimondása. Róla elhiszem, hogy őszintén megszenvedi a verset, s mindig meg is hal egy kicsit, amikor elkészül egy-egy költeménnyel. Talán Hizsnyai Zoltán állítható még melléje ebből a csoportból, a többiek- ről jelenleg még kevés bizonyosság mondható el. Igaz, maga Krausz is inkább még csak ígéret, első kötetéből bajos lenne valóban nagy verset kiemelni, a rövid versek tulajdonképpen összességükben állnak össze figyelemre méltó szöveggé, önmagukban sokszor csak csillogó mozaikkö- nek látszanak. Reményt keltő az is, hogy költészete fogékony a külvilág, elsősorban a bennünket körülvevő valóság problémái iránt, ami számos nemzedéktársa esetében nem mondható el ilyen egyértelműen. Az is a javára szolgál, hogy sokat és figyelmesen olvas, tehát tudatosan műveli önmagát, s rá aligha vonatkoztathatók azok