Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - NAPLÓ - Alabán Ferenc: A történelmi és az emberi hitel tükre
943 telenség felmutatása esetében toleránsak? Szakszerű részkérdések megítélésénél az utókor nem elégszik meg a szövegek indulati töltésével, s a szenvedélyt, az expresszivitást oly meggyőzően felmutató, s nemcsak az irodalom dimenzióiban ható komplex mondanivalóval? Többről van itt sző annál, hogy hasonló kérdésekkel akárcsak provokáljam is a helyes látás és mérték megtartását Fábry értékelésével kapcsolatban. A problémák felderítéséhez szükséges körüljárnom és meghatároznom a legfontosabb összetevőket, így Fábry mondanivalójának, az antifasizmusnak és az irodalomnak (ezen belül pedig a csehszlovákiai magyar irodalomnak) a helyét, szerepét, funkcióját az egész életműben. Turczel Lajos már a hatvanas évek elején így veti fel a problémát s adja meg rá a magyarázó választ is: „Mi az oka annak, hogy Fábry a kritikai vizsgálódásra kiválasztott (kiválaszthatott) szerény tárgyak közül olyan nagy, csúcsokat érintő s egyetemes összefüggéseket felölelő körözéseket végez, a sokszor jelentéktelen és parányi jelenségek mögé monumentális háttereket rajzol? A legfőbb ok az, hogy az antifa- sizmusra koncentrált, a vox humana szolgálatára elkötelezett és a társadalomtudományi műveltséggel és az antifasiszta publicisztika anyagával telített Fábry számára a kritikai-esztétikai vizsgálódások fő tárgyát nem a konkrét művek jelentik, hanem az általuk érintett, a velük összefüggő s társadalomtörténetileg égető aktuali- tású erkölcsi, erkölcspolitikai kérdések”7 Ehhez a látlelethez hozzátehetjük, hogy a Fábry-életmű valóságának: tárgyainak és folyamatainak általános és szükségszerű oldalát tükrözi az író antifasizmushoz és irodalomhoz kialakított viszonya is. Csakhogy az első nála a lényeg, a második a jelenség szintjére, illetve kategóriájába sorolható. Az antifasizmushoz kialakított viszony az életműre (mint rendszerre) jellemző belső törvényeknek, tulajdonságoknak és összefüggéseknek az egysége, amely meghatározza az életmű jellegét és fejlődésének irányát, s így bizonyára a létrejöttét is. Az irodalommal (s ezen belül a csehszlovákiai magyar irodalommal) kialakított viszony pedig a konkrét irodalmi történések (a kisebbségi Irodalom létrejötte, a művek születése, a felszabadulás utáni újraindulás...), irodalmi sajátosságok által, mint a társadalmi valóság megnyilvánulásainak kifejezője, illetve mint a lényeg (az antifasizmus) megnyilvánulási formája jelenik meg. A jelenség ebben az esetben a lényeg egyik nagyon fontos (éppen azért, mert művészi!) megnyilvánulása. Fábrynál az antifasizmus mint lényeg a meghatározó, az irodalom mint jelenség a meghatározott szerepét és funkcióját kapja. A jelenség külső és belső jegyeiben gazdagabb, mint a lényeg, a lényeg azonban mélyebb és a jelenségek sokaságában jelenhet meg. Az Irodalom tehát mint az antifasizmus lényegét kifejező jelenség csupán egy a lehetséges kifejező jelenségek közül. A jelenség mindemellett változóbb a lényegnél, s ugyanaz a jelenség ellenetétes lényegek kifejezésére is alkalmas. (Fábryrál ez eklatánsán jelenik meg.) S úgy érzem, hogy általános szinten itt vagy a Fábry-kritikák minősítésének és megoldásának kulcsa is, mert az irodalom kifejezheti az antifasiz- must és bizonyos helyzetekben immunis is maradhat vele szemben, sőt talán még ellene is fordulhat. Fábrynál az irodalmi művek alapvető értékelő kritériumaként lép elő az antifasizmus eszmeiségének hirdetése. S itt merül fel a probléma: a jelenség kifejezheti a lényeget hamisan is, és nem adekvát művészi módon fogalmazhatja azt. A téma és az eszmeiség mint a lényeg totális felvetése szinte elhomályosíthatja és el is homályosítja a jelenség megnyilvánulási formájának esztétikai értékeit. S meg kell mondanunk, hogy a téma, az eszmeiség Fábrynál nem egy esetben kevésbé sikerült művészi alkotásokat is magasra emelt a magyar s a külföldi nemzetek irodalmából is. A mondanivaló, a tartalom hegemóniája törvényszerűen magával hozta a forma másodlagosságát, háttérbe szorulását. 3 Konkrétabb síkra térve, olyan jelenség ez Fábrynál, a harmadvlrágzás megítélésénél, mint — visszapillantva egy percre a kritikus két világháború közötti korszakára — a Földes Sándor és Vozári Dezső lírájának értékelése, amely az elmondottak analógiájaként kezelhető. Fábry szempontjai pozitívabban minősítették Földes forradalmi hangját, mondanivalójának aktualitását, s egyben a kiforratlanabb művészi stílust. mint Vozári intellektuális veretű, határozottabb formai eszközökkel rendelkező, de a dekadencia felé tartó és elma- gányosodó életérzéseket közvetítő líráját. A mondanivaló igényessége, a szocializmus hirdetése kisebb művészi erővel többet jelentett akkor Fábry számára, mint a szub-
