Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - NAPLÓ - Alabán Ferenc: A történelmi és az emberi hitel tükre

944

jektív költői megnyilatkozás, amelyet a realitás elől való menekülésnek vélt. Duba Gyula írta erről a kritikai megnyilatkozásról a hatvanas évek közepén: ,,Fábry itt a cél időszerűségét tartva szem előtt, szembekerül önmagával. A szocializmus ügyéért feláldozza az igény, az európaiság követelményét. Tévedése az erkölcsi fenomén tévedése, jó értelemben vett erkölcsi dogmatizmusnak is nevezhetnénk, mely — úgy érzem — a morális és művészi következetesség elengedhetetlen feltétele. S hogy valóban téves-e? Mai szemmel nézve igen, a saját korában talán nem volt az! Talán a harmincas évek dialektikus szellemi ellentmondásainak dokumentuma iro. dalmunkban.”8

Visszatérve az eredeti problémához: fogódzót ad ez a vélekedés Fábry ötvenes években mondott kritikusi véleményeinek pontosabb diagnosztizálásához, esztétikai értékítélete jellegének tisztázásához is. Az ötvenes évek irodalmi életében (s nemcsak irodalmi életében) találhatunk olyan motiváló irodalompolitikai momentumokat, amelyek az említettekhez hasonló „dialektikus szellemi ellentmondásokat” váltottak ki az alkotók és kritikusok megnyilvánulásaiban. Az ötvenes évek első felében ez jórészt sematizmus formájában jelent meg, amelynek buktatóit Fábry jó érzékkel elkerülte. Ennek pedig az az oka, hogy a múlt tapasztalatai és próbái, a valósághoz való kompromisszum nélküli, szinte makacs ragaszkodása, műveltsége megvédték Fábryt a kor megszépítő és hamisan idillikus látásmódjától. S bizonyára Ide sorolható annak a múltnak a tanúsága is, amelyre éppen a Földes—Vozári-féle értékítélet nyomta rá a bélyegét. A következetes és valósághű világszemlélet az ötvenes években nem engedte meg Fábry- nak, hogy elfogadja a megalapozatlan lel- kendezést és a lakkozást. Ideálja ekkor a szocialista embereszmény és a nemzetköziség gondolata, melyet a húszas évek végétől vallott magáénak, azóta, amióta tulajdonképpen marxistává vált. Ezen a té. ren nem válhatott, s nem is vált másmilyenné az ötvenes években sem, de a két háború betetőzte életélmény annyira meghatározta minden létmegnyilvánulását, hogy a felszabadulás utáni időkben szinte már az eszelősség határáig hirdeti háború, ellenességét. Kissé leegyszerűsítve azt is mondhatnám, hogy amit a húszas—harmincas években a szocialista forradalmisága jelentett az irodalom megítélésekor, azt jelentette a felszabadulás után egy más történelmi helyzetben kifejeződő antifasizmu- sa, az előzőekhez képest hatványozott formában. Kritikáiban az eszmeiség, a tartalom mind a két esetben fölékerekedett az irodalmiság, a művésziség, az esztétikum, a forma értékeinek. Ebben az esetben is az előzőhöz hasonló következtetésre jutottunk.

4

„Fábry oszthatatlan” — jelentette ki még a hatvanas évek elején Tőzsér Árpád. Fábry mondanivalójának ereje és folytonossága nem engedi, hogy akár műfajilag is megosszuk, s mondjuk elszigetelten csupán a nagyobb tanulmányaival vagy pamflet jelleg írásaival, vagy akár irodalomkritikai munkásságával foglalkozzunk, tekintet nélkül az esszéíró életreszóló élményei által meghatározott politikai állás- foglalásaira és az alkotói személyiségjegyekre. Mondanivalójának oszthatatlansága tehát teljes mértékben lehetetlenné teszi Fábry műfaji oszthatóságát. E probléma tisztázásához Fábry saját meghatározása szükséges: „Ki tud beosztani, besorozni, skatulyázni? Aki írástudó nem szépíró, az szaktudós, kritikus, esszéíró vagy publicista. Irodalomtörténész — noha a budapesti egyetemen magyar szakosként indultam — nem lettem. Kritikus csak az lehet, aki bírói tisztét fórumként és fókuszként állandóan gyakorolja, rendszeresen és rendteremtően. (...) A publicisztika adná a magyarázatot? De közíró vagyok-e tényleg? Ez a meghatározás ugyanolyan pontatlan, mint a kritikusi vagy esszéírói: a lényeget egyik sem mondja és adja. Tisztán egyik sem jelentkezik: keverednek, egymásba folynak, és így nem csoda, ha torzót eredményeznek, de ugyanakkor — furcsán — valami mást is: állandósult folyamatos következetességet, és így: többletet.”9 Ez a többlet pedig nem más, mint az erkölcsi fenomén, a megmásíthatatlan háborúellenesség és antifasizmus, valamint a haladás hirdetése az alakulható és alakuló történelmi, politikai helyzetben, a változó életben.

Fábry jelentős író, de még nagybb moralista. Csak innen szemlélve lehet a maga valóságában felmérni alakját. Ezt bizonyítja pályája egésze is, az azt végigkísérő egyéni élményszerkezet, de a nagy moralistákra jellemző stílus, az alkalmazott nyelv sokszor prófétikus megemelke- dettsége, a vonzódás a szentenciaszerű, sokszor gnómikus, sűrítő mondatszerkesz-