Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - NAPLÓ - Alabán Ferenc: A történelmi és az emberi hitel tükre

942

szocialista humanizmust jelent, s élete vége felé olyan vitatható kritérium megalkotására ösztönzi, mint az erkölcsi realizmus, amit egyúttal a szocialista realizmussal azonosít”.2 Tőzsér Árpád, azt vizsgálva és kutatva, hogy az európai jelentőségű Fábry miért nem lett és miért nem válik valóságosan európai jelentőségűvé, erre a megállapításra jut: .. az antifasiszta, a

"fegyver s vitéz ellenes« s meg nem alkuvó Fábry alakja ugyanis problémátlan, de már távolról sem az az író Fábryé.” Műve olvasottságának és ismeretének problémáit is ebben véli felfedezni, mert: „Nem vitás: irodalomban gondolkodó íróink, költőink jelentős részére Fábry Zoltán művei nem hatnak.” S ennek okát abban látja, hogy „Fábry szenvedélytelen, illetve egyszenvedélyű ember. Aszkéta, akinek egyetlen szenvedélye van: ismerni véli az igét: antifasizmus, azaz: erkölcs, és megszállottan hirdeti azt”.3 Tőzsér a továbbiak, ban így magyarázza kitételét: „A fiziológia (és a szellemfiziológia) nyelvét beszélő irodalom nem érti az erkölcs nyelvét. És nem értik Fábry irodalmi példatárát: Adyt, Győry Dezsőt sem... A többnyire más ősökből (nem Csokonaiból, Vörösmartyból, Kölcseyből, Adyból) induló fiatalabb írónemzedékek ugyanis többek között azért is érezhetik Fábry irodalmiságát egy kicsit tegnapinak s kevesebb esztétikai izgalmat ígérőnek.”4

Sorolhatnám még tovább a problémalátó véleményeket (itt elsősorban néhány kötetben megjelent gondolatot idéztem), de talán ennyi is bizonyítja, hogy az irodalomtörténészi és kritikusi elemző és az okokat kutató alapállás bizonyos bírálói észrevételeket is kinyilvánított és kinyilvánít Fábry kritikusi tevékenységével, esztétikára vonatkozó megállapításaival és írói módszerével kapcsolatban. Ezek a megjegyzések az irodalmár szemével nézve jogosak, mert konkrét művek és vizsgálatok (kritikák, tanulmányok) kapcsán hangoztak el, és hiteles alapon nyugszanak. Mindemellett elképzelhető, hogy történészi vagy politikusi aspektusból szemlélve bizonyára nem az esztétikai és irodalmi ítéletalkotás hogyanja és milyensége jelenti az elsődleges kritériumot Fábry jellemzésében és értékelésében, hanem az alkotó sajátos műfajának, az antifasizmus- nak, a történelmi tapasztalatokon és a saját élmények nyomán kialakult egyértelmű politikai állásfoglalásnak a deklarálása és cselekvő folytonossága jelzi a mércét. Ez persze elválasztahatatlan Fábrynak

az irodalmi alkotásokról (és egyéb dolgokról) alkotott véleményalakításától, mert azt is áthatja és egyben meg is határozza. Az irodalmi jellegű problémák vizsgálatakor is mindig visszatér az antifasizmus determináló értékkritériumainak primátusa. Ez jelenti az erkölcsi mércét, a humánum mozgatóerejét, s végül az irodalmi mértéket, sőt az esztétikai kategóriát is. Mindez azt is jelenti, hogy Fábry tanulmányait, cikkeit, kritikáit ugyan tematikailag csoportosíthatjuk, ihletbázis szempontjából megkülönböztethetjük, vagy irodalmi (így a hazai magyar irodalmi) alkotásokról írt írásait külön is felsorolhatjuk, de végül is, ha komplexen szemléljük az életművet, Fábry kritikusi magatartását csak erőszakoltan választhatjuk el az újságíró, a történész, a politikus, a népszónok, a közösségi ember attitűdjétől. A mérce ugyanis mindig ugyanaz marad, attól függetlenül, hogy mit kívánhatott a korabeli történelmi, politikai vagy irodalompolitikai helyzet. Fábry mércéje az antifasizmus próbája, ami nem más, mint a háború ellenpróbája, az erkölcs bizonyítéka.

2

Fábry műveinek értékelését illetően a vélemények — a téma összetettségének megfelelően — árnyaltan megoszlanak. A hatvanas évek második felében Duba Gyula ezt írta Fábry lényegéről: „... esetében olyan emberi jelenséggel állunk szemben, melynek valóságtartalmához csak az intuí- ciós gondolattársítás és a szimbólum segítségével közeledhetünk. A fábryas valóság az élőbeszéd logikája számára néha megfoghatatlannak bizonyul.”5 Néhány lappal később ezzel összhangban aztán Fábry művének értékelésére vonatkozóan így hangzik a vélemény: „Néha alaki külsőségeket, formai tökéletlenségeket vetnek szemére. Hogy a kritikái nem igazi kritikák, mert nem keresnek objektív esztétikai törvényeket, hogy ítéletei szubjektivek, gyakran végletesek és az idő próbáját néha nem állják ki. Akik Fábryt így közelítik meg — tudományos, rendszerező igyekezettel —, érthetően ugyan, de véleményem szerint helytelenül járnak el. Fábry (...) jelenség, akit nem osztályozni és minősíteni, hanem magyarázni kell.”6 Talán túlzott racionalitással, speciális szakszerűséggel közelítenek Fábryhoz az irodalomtörténészek és kritikusok, s bizonyos kérdések megítélésekor nem lehetnek az irodalmi (esztétikai) érték vagy érték-