Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - NAPLÓ - Jaroslava Pašiaková: Régi-új problémák a szlovák hungarológiában

939

jellemzi az allegorikus-groteszk vonalat, amelyhez a Macskajáték nálunk is jól ismert szerzőjén, Örkény Istvánon kívül az abszurdhoz vonzódó Hernádi Gyulát, humanista pólusához pedig Mészöly Miklóst sorolja. Kertész Ákost és Jókai Annát olyan írókként jellemzi, akiket mindenek fölött az a kérdés izgat, hogyan éljünk a mai társadalomban. Jókai Annna 4447 című regényével (G. Hanáková ford.) Alfonz Bednár egyes elbeszéléseiben talál párhuzamokat.

A könyv utolsó tanulmányában Chmel Sziklay László Szomszédainkról (19741 című könyve fölött elmélkedik. Egyetért Sziklayval abban, hogy „két irodalom viszonyainak vizsgálata ugyanúgy bizonyos elszigeteltséghez vezet, mint ha elszigetelten, csupán saját irodalmunkon belül analizáljuk az irodalmi jelenségeket”. Az irodalmi komparatisztika Sziklay-féle koncepcióját — azt keressük, ami összeköt, s ne azt, ami elválaszt bennünket — Chmel sem tagadja, ám a bevezetőben ellentmond neki: „Az eddigi kutatásban inkább az egyezés mozzanatainak a megragadására törekedtünk, amelyek megkönnyítik az egyes irodalmak közelítését, s elhanyagoltuk a különbségeket, amelyek kölcsönhatásukat feltételezik. S éppen a különbségek az előfeltételei az elfogadásnak, amely — az integráció alapján — a viszonyok új minőségét jelenti” (14. old.). Strukturálisan ebből az aspektusból van koncipiálva az egész könyv, amelyben a szerző az eltérő értékekre szándékozta felhívni a figyelmet, azonosulván B. Reizov szovjet tudós véleményével, miszerint „a nemzeti irodalmak csak azért élnek közös életet, mert az egyik nem hasonlít a másikhoz” (15. old.). Chmel hangsúlyozza, hogy a szélesebb, mondjuk európai, de a szűkebb, pl. magyar relációk is nagyobb szerénységre, s egyszersmind szigorúságra késztetnek bennünket...” (16. old.).

Befejezésül néhány érzékeny pontot szeretnék érinteni, amelyekről Chmel is említést tesz s amelyekkel kapcsolatban — úgy érzem — állást kell foglalnom. Ahhoz, hogy az egyetemi hungarológia teljesíthesse azt, amit Rudolf Chmel (és mások) kíván tőle, a létező tanszék mellett — amely pártunk marxista—leninista nemzetiségi politikájával összhangban elsősorban a szlo. vákiai magyar iskolák számára képez pedagógusokat — létre kellene hozni egy saját tantervvel és saját koncepcióval működő párhuzamos tanszéket a szlovák nyelvű középiskolák végzős hallgatói számára, amely fordítókat és tolmácsokat képezne.

Mivel ilyen szakot az iskolaügyminisz- térium csak világnyelvekből nyit, kiadóink időszerű szükségleteire hivatkozva már többször kérvényeztük a kivételt, ám mindannyiszor eredménytelenül. Ha az utóbbi tíz esztendőben előfordult is, hogy szlovák gimnáziumban érettségizett hallgatók vé- gaztek tanszékünkön, ez rendkívüli erőfeszítést követelt nemcsak tőlük, hanem a pedagógusoktól is, s az eredmények (Navrátil és Polozsányiová kivételével) még így sem feleltek meg az igyekezetnek.

Sajnálatos, hogy a szélesebb körű szlovák szakmai közvélemény nem tudatosítja eléggé — a nemzedéki változások szempontjából — a szlovákiai hungarológia szélesebb körű értelmezésének szükségességét a jelenben, de főként az eljövendő időszakban. Rudolf Chmel is ezt mondja: „Naiv lennék, ha a problémát — amely lényegében szervezési, kifltúrpolitikai, de összefügg a tudományág minőségével — e helyütt akarnám vizsgálni, de ha előbbre akarjuk vinni a kutatást, nem viszonyulhatunk közömbösen a fennálló helyzethez” (10. old.).

De miért az ma a szlovákiai hungarológia, ami után Chmel szerint vágyakozunk, ám tulajdonképpen senkinek sem hiányzik (8. old.)? Mit képvisel és mit foglal magában a hungarológia mint tudományág? Nem csupán komparatisztikáról van itt szó, hanem olyan tudományágról, amely magába foglalja egyrészt az egyetemes magyar irodalom, másrészt a csehszlovákiai magyar irodalom problémakörének tanulmányozását. A Csehszlovákiai magyar irodalmat helytelen és lehetetlen volna kiszakítani a csehszlovák irodalmi kontextusból (elegendő talán, ha megemlítem itt Fábry Zoltán nevét, vagy a fiatalok közül Grendel Lajost, akiket fordításban már a mi olvasóink is jól ismernek — úgy vélem, az ő műveik csakis a mi környezetünkben jöhettek létre). Nagyon hasznosnak tartom, ha ezt az irodalmat szorosabb összefüggésbe hozzuk a mi irodalmainkkal, a szlovák környezettel (ezért is készülnek tanszékühkön szakdolgozatok a Ballek— Grendel, Örkény— Hrabal stb. témákra). Ez főleg azért szükséges, mert le kell küzdeni a hazai magyar írókban a kettős elszigeteltség érzését: tudniillik, hogy el vannak szigetelve egysrézt az itteni környezettől, amelyben élnek s amely mű-