Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - NAPLÓ - Jaroslava Pašiaková: Régi-új problémák a szlovák hungarológiában

940

veikben visszatükröződik, másrészt az egyetemes magyar irodalmi kontextustól. Már ma is tapasztalhatjuk, hogy a nyelvi gátakat áttörő fiatalabb nemzedék megszabadul az elszigeteltség egészségtelen érzésétől, amely a múltban két szélsőséghez vezetett: a partikularitás vagy a be nem teljesedett integráció érzésében.

Nem osztom Rudolf Chmelnek a hazai hungarológia jövőjéről alkotott pesszimista megállapításait. Helyesnek tartom viszont, hogy gondolkozik rajta, s nyilvánosságra hozza azirányú aggodalmát, hogy „erre a tudományágra tulajdonképpen lehetetlen jelöltet találni”. Nemzedékének képviselői között ő maga is „magányos futó”.

Szlovák hungarológiáról majd akkor beszélhetünk, ha megteremtjük számára a feltételeket. Létre kellene hozni a tanszék

mellett egy tudományos munkahelyet — kabinetet — is, amely összefogná valóban csekély számú hungarológusunk szétforgácsolt erőit és koordinálná a szlovák hungarológia távlati terveinek kitűzését; ahol érvényesülne „a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok termékeny problematizálása” (Chmel) és azt keresnénk, „ami összeköt, nem pedig elválaszt bennünket” (Sziklay).

Rudolf Chmel Paralely a fonkrontácie című könyve mindenesetre a szerző legjobb művei közé tartozik: hasznos, kreatív, szándékában is tiszteletre méltó. Jelentősnek tartom azt a tényt is, hogy a szerző hangsúlyozza a szélesebb szemszögű (szlovák—magyar komparáció szükségességét, éppen a szlovák irodalomra való tekintettel, ami — Laco Novomeský szellemében — azt jelenti, hogy a magyar irodalomra is több ablakot nyitunk.

Rácz Olivér (Fotó: Gyökeres György)