Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - NAPLÓ - Jaroslava Pašiaková: Régi-új problémák a szlovák hungarológiában

938

pológiai összefüggések és párhuzamok síkján — főként Karel Čapeknél kereshetjük. Az utóbbi összefüggésre Rákos Péter prágai hungarológus hívta fel elsőként a figyelmet. Az ő észrevételei ösztönözték e sorok íróját a Čapek- és a Karinthy-mű analóg, háborúellenes témakörének elemzésére (A fehér kór és a Legenda az ezerarcú lélekről).

Érdekes fejezete a könyvnek a Zápas o novú koncepciu v slovenskej a maďarskej literatúre po roku 1945 című tanulmány, amelyben a szerző rámutatott azokra a bonyolult, gyakran ellentmondásos fejlődési tendenciákra, amelyek a magyar irodalomban századunk elejétől, főleg azonban a proletárforradalom évétől, 1919- től kezdve visszatükröződtek.

Plasztikus és kimerítő a különféle irodalmi csoportok feltérképezése, a Nyugat nemzedékétől kezdve a „népi írókon” keresztül egészen a két világháború közti magyar reakcióval szemben tanúsított ellenállás megnyilvánulásaiig — Babits háború előtti művétől, a Jónás könyvétől kezdve a háború utáni Darvas József-könyvig, a Város az ingoványonig. Chmel megállapításai többek puszta irodalmi elmélkedéseknél, alaposan elemzi a politikai-társadalmi összefüggéseket is. Ogy vélem azonban, hogy erről a korról szólva lehetetlen nem beszélni Németh Lászlóról. Elméleti tanulmányai — elsősorban a népi értelmiség szerepéről vagy Magyarország Európában elfoglalt helyéről — lehetnek ugyan vitathatóak, figyelmen kívül hagyni azonban nem lehet őket.

Szellemesen, de nem éppen helyesen jellemzi a szerző a magyar avantgárd szerepét és jelentőségét a modern irodalom kontextusában. Ezt írja: „Az avantgárd jelentősége kétségtelen, a mai fiatal költők első műveiben is megfigyelhető. A magyar avantgárd tragédiája azonban, hogy egyetlen személy avantgárdja volt. Vezérét és seregét is Kassák Lajos jelentette...” (124. old.]. Nem szándékozom Kassák jelentőségét kétségbe vonni (erről talán Kassák-monográfiám is meggyőzően tanúskodik), de lehetetlen nem szólni itt azokról az írókról, akik vitathatatlanul részei a magyar avantgárd „seregének”, hiszen nem könnyű harcokban vettek részt sem otthon, sem külföldön (a Tanácsköztársaság bukását követő emigrációban): Déry Tibor, Füst Milán, Illyés Gyula (a Dokumentum c. folyóirat köréből); saját útját járta — egészen a sztálini táborokban való eltűnéséig — Barta Sándor, ez a nagyon eredeti, mindmáig kellőképpen nem értékelt író; s megemlítendő még a teoretikus Mácza János is, aki később a moszkvai egyetem tanára lett.

Az igényes tanulmány további részében arról győz meg bennünket a szerző, hogy helyes — s bizonyos időszakokban talán ez az egyedül lehetséges — módszer, ha szélesebb körben vesszük figyelembe az irodalmon kívüli valóságokat, hogy a politikai változások előterében plasztikusab- ban kirajzolódjék az irodalom útja. A fordulat évétől, 1948-tól kezdve az 1953— 1956-os ellentmondásos időszakon keresztül napjainkig a politikai eseményekkel összefüggésben vizsgálja az irodalom fejlődését. Elsősorban olyan személyiségeknek szentel figyelmet, mint Révai József és Lukács György voltak, de rámutat a dogmatizmus káros voltára is.

A magyar irodalom szlovák recepciójával kapcsolatban Chmel Alexander Matuš- ka nézetét idézi, miszerint a nem mindig megfontoltan lefordított művek irodalmi és etikai értékét, hozadékát csak a jövő igazolja. Persze, a magyar irodalomból 1945 és 1975 között lefordított művek áttekintésekor sokat elárul, hogy „fordítói programúkban a költészet inkább minőséggel, mint mennyiséggel képviselteti magát” (184. old.), „a magyar irodalom legjelentősebb, leggyakrabban fordított ős legolvasottabb részét nálunk kétségtelenül a próza képezi” (176. old.), „a produkció legszegényesebb területe az irodalomtudomány” (173. old.). Persze, nemcsak az a fontos, hogy mit fordítunk, hanem az is, hogy hogyan. Chmel Paštéka követelményére hivatkozik, hogy a „nyelvi fordítókkal” szemben azokat a fordításokat kell előnyben részesíteni, amelyek a lefordítandó szerző mélyreható irodalmi tanulmányozása alapján születnek.

A Súčasnosť maďarskej prózy („A magyar próza jelene”) c. tanulmányban a szerző egységes, jóllehet tömör áttekintést nyújt a modern magyar regény fejlődéséről, s rámutat a jelenkori szlovák prózától való esztétikai-műfaji eltéréseire. Figyelemre méltó a szintetikus regény hiányára adott magyarázata: „A magyar társadalom képe ebben az időszakban (1956 után — J. P. megj.j nagyon dinamikusan, gyorsan fejlődött; az analízis eszközei ezért aránylag megfelelőbbek voltak, ráadásul kiderült, hogy a szintézis korábbi módszerei az egész magyar szellemi és társadalmi struktúra bonyolult komplexumához már nem elegendők” (185. old.). Találóan