Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - NAPLÓ - Rákos Péter: Egy Komenský-dolgozat mellékhajtásai

929

per, erőszakoskodás, zaklatás, elnyomás, a nép között annyi panasz, siránkozás, sóhaj, nyögés; mindenfelé annyi feldúlt ház, birtok és falu, rongyos víros, mocskos utca, ronda közút és hogy egyetlen szóval mondjam meg, amit mondani akarok: oly sok rosszul kormányzott közügy.” A „tör- zsökös” magyar Apáczai tanúságtétele a nemzet állapotáról: fényes igazolása Ko- menský bírálatának. A hála és tisztelet, amellyel azt Patak s az utókor fogadta: becsületére válik a magyar művelődés történetének.

Az utolsó és legfőbb mellékhajtás: „Jan Amos Szeges”

Amiről most szó lesz, annak eredetileg legfeljebb egy lapot szántam a cseh nyelvű tanulmányban. Némi fontolgatás után arra az elhatározásra jutottam, hogy elég lesz egy jegyzet erejéig beledolgozni. Végül úgy döntöttem, hogy szót sem ejtek róla. De mivel a magyar sajtóban annak idején elég sok figyelmet szenteltek neki, nem árt itt feleleveníteni.

Az elmúlt évtizedek egyik legérdekesebb komeniológiai lelete a már említett Milada Blekastadnak, Comenius cseh származású, Norvégiában élő kutatójának köszönhető: Komenský saját kezű aláírása egyik kései, kiadatlan művében, a Clamores Elláé (Illés próféta siralmai) címűben. Nem maga az aláírás a fontos, hanem ahogyan — eddigi tudomásunk szerint életében először és utoljára — másképp nevezi meg magát, mint egyebütt, eredeti családi nevét használva, így: Jan Amos Segeš Nivnický, atyja után Komenský (po otci Komenský). Hogy ez nem véletlen műve, hanem valamilyen szándék vagy gondolat lappangott mögötte, az abból is kitetszik, hogy a megszokott név első Ko szótagját előbb leírta, aztán áthúzta. E feltételezett szándékot vagy gondolatot azonban nem ismerjük. BIekastad asszony nem tudta Comenius öreges, kusza kézvonásait kisilabizálni, erre Antonín Škarka prágai egyetemi tanárt, a régi cseh irodalom kiváló szakértőjét kérte meg. A felfedezés publikálása után (mindez valamikor a hatvanas évek elején- derekán zajlott le) Magyarországon egyesek — igaz, publicisztikai szinten, nem a magyar komeniológia berkeiben — örömmel könyvelték el, hogy Komenský „magyar származású” vagy egyenesen magyar volt (egy jóhiszemű közíró kitétele szerint „a legszebb ajándék, amit a magyarság a cseh nemzetnek adott”.) Mondanunk sem kell, hogy a magyar tudományosság képviselői nem estek bele ebbe a csapdába. Škarka professzor akkoriban nálam is tudakozódott, s természetesen meg kellett erősítenem, hogy a „szeges” valóban értelmes magyar szó s aligha kétséges, hogy a név magyar eredetű. (Utóbb némely, bizonytalan vagy téves adatokra támaszkodó cseh kutatók nemlétező magyar igékkel is kapcsolatba hozták, pl. valamely „szegé- södni” [ti. „elszegődni”) vagy „szökésni” [mármint „szökni”) igékkel.) Az azóta elhunyt Škarka professzor nemzeti elfogultságot gyanított az említett magyarországi megnyilatkozásokban; ebben nem tartanék vele, legfeljebb naiv romantikát olvasnék ki belőlük. De mi a tanulság az egészből?

Az, hogy a morvaországi Komnában megtelepedett Komenskýek eredeti családneve Segeš (másképp tehát Szeges) s valaha (nem tudhatni, mikor) a történelmi Magyarországról származtak át Morvába, régóta ismeretes volt; BIekastad asszony felfedezésében csupán a név kései újrafelvé- tele az új elem. Hogy a név sohasem bizonyítéka a származásnak, még kevésbé a nemzeti hovatartozásnak (s Közép-Euró- pában talán a legkevésbé az), régi tapasztalat; az efféle találgatások magyar vagy nem magyar részről egyaránt elvetendők. Tudta-e Komenský, hogy családja eredeti nevének értelmes magyar szó felel meg, nehéz volna megállapítani. Éppenséggel tudhatta, mert rendelkezett már Patak előtt is valamelyes magyar nyelvismerettel, hiszen a magyar—finn nyelvrokonítás története is neki köszönhet némely úttörő megállapításokat. Bizonyos azonban, hogy élete alkonyán, Amszterdamban, nem ennek hangsúlyozása végett írta le ebben a formában. A szöveg ugyanis, amely alatt az aláírás szerepel, így hangzik: „Édes jó anyámnak, én morva hazámnak hűséges fiaként Jan Amos Segeš” stb. S Patakon is mindig így szólott magyar vendéglátóihoz és tanítványaihoz.

Önmagában véve érthető, s nincs rajta semmi kivetnivaló, ha bármely nemzet örömmel sorol tagjai közé nevezetes nagy embereket. Ez természetes és emberi. De nem egészen ártalmatlan, ha elvetik a sulykot. S ez olyan tanulság, amelyet mindig újra meg újra érdemes levonni; olykor a magunk nevelésére, másszor lányunkhoz szólva, hogy menyünk értsen belőle. Aki Komenskýt jő szándékú, de naiv nemzeti túlbuzgalomból, a Szeges névnek örven-