Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - NAPLÓ - Rákos Péter: Egy Komenský-dolgozat mellékhajtásai

928

környező szomszédnépekkel, ne csupán a valóban mostoha történelmi sorsukra: magukra is vessenek. S itt válik az együttérzés haragos bírálattá. Nem Komenský szavait idézzük itt alább, de ellenőrizhető pontossággal az ő gondolatát tolmácsoljuk: ez a nemzet elfecséreli magát értelmetlen és ádáz viszályokon; békében pedig tétlen, közügyéit szégyenletesen elhanyagolja, mindenütt az elmaradottság lesújtó és elszomorító jeleit észlelhetjük. Á népszaporult gyér, hiszen még orvosokra, patikusokra sincs e nemzetnek gondja, vi- lágrajött gyermekeit nem tudja életben tartani, országa kincseit tunya kiaknázni, szerte csupa nyomor, piszok, rossz utak. Vészes a tudatlanság; égbekiáltó dolog, hogy nincs egyetlen iskola sem, hol a gyermekeket magyar anyanyelvükön tanítanák. Némely bíráló észrevétele oly kemény, hogy inkább nem is a maga nevében közli, hanem magyaroktól hallott — hihetően nem koholt — idézetek formájában: „Úgy élünk, mint a barmok, s úgy pusztulunk el, mint a barmok.” Vagy bibliai képet használva: „Messze tájon rossz híre van ennek a nemzetnek, mint amely elnyeli tulajdon gyermekeit.” Van-e hát mód mindeme szörnyű bajok orvoslására? Van, de azt csak a maga erejétől remélheti a nemzet; mástól segítséget ne várjon, vagy ha kínálkozik segítség, okkal- móddal éljen vele, de segíteni csak azon lehet, aki magamagán is iparkodik segíteni.

Comenius minden pataki tette vagy műve valamely szempontból magyar vonatkozású, az említettekben foglalt eszmékkel és gesztusokkal azonban kiváltképp szorosan kapcsolódik a magyar kultúrához. ,,A lelki tehetségek kiműveléséről” szóló előadást még képletesen szólva, édes ostyába burkolt keserű orvosságként foghatjuk fel, „A nemzet boldogsága” könyörtelen szókimondása, őszintesége már a végső határig megy, ameddig a mégiscsak vendég (ki ezenfelül még remél is valamit vedéglátóitól s ennyiben függ tőlük) elmehetett. S talán éppen ez az elkötelezett azonosulás, ez a felháborodás tette, hogy a megbírált nemzet fiai, tudósai sohasem megvetést, szidalmat éreztek ki belőle, hanem ajándéknak fogták fel, a nemzet javát szolgáló bölcs tanácsnak.

Komenský fejtegetéseiben persze köny- nyűszerrel ráismerünk a magyar kortársai által is hirdetett időszerű eszmékre. Bán Imre debreceni professzor 1950-ben közzétett tanulmányában (Comenius és a magyar irodalom. Irodalomtörténet 4. szám) szépen és megyőzően fejtegeti a lehetséges összefüggéseket. „A nemzet boldogsága” főbb gondolatait rendre megtaláljuk Apáczai Csere Jánosnál (aki Hollandiából épp Comenius pataki működése idején tért haza Erdélybe), Zrínyi Miklósnál (ki ne gondolna Komenský olvasásakor „Az török áfium ellen való orvosság” vissza-vissza- térö vezérmotívumára: ne mások segítségére, önerejére támaszkodjon a nemzet, mert „akinek nem borja, nem nyalja”?), meglelhetök Bethlen Miklós önéletrajzában s még másutt is. Ezek mind későbbiek, mint Komenský írása, s lehet, hogy épp Komenskytől kaptak ösztönzést — ámbár a „nemzeti önkritika” e főbb gondolatai a levegőben voltak akkortájt. Ami Apácait illeti, ő ismerte Komenskýt; nincs róla tudomásunk, hogy valaha is találkoztak volna, de személyét tisztelte, műveit idézi, s feltehetően ismerte „A lelki tehetségekről” mondott beszédét is. Persze a haladó, már- már felvilágosult eszméket mindketten közös második szellemi hazájukban, Németalföldön szívhatták magukba. S alighanem Zrínyi is számon tartotta Komenskýt, nehéz elképzelni az ellenkezőjét, Bethlen Miklós pedig Apáczai tanítványa volt.

Tegyünk most még a Komenský művéből idézett gondolatok mellé egy — ismert, összefüggő — részletet Apáczainak „Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról” elmondott híres kolozsvári beszédéből. Nem fölösleges:

„Öh, a halandók közt legszerencsétlenebb magyarok! Ha ugyanis a filozófia az istenek ajándéka és találmánya, az isteneknek hozzánk semmi hajlandósága, semmi köze sincs, hiszen innen a filozófia száműzve van. Ha a filozófia a tudományok anyja, nálunk nincsenek tudományok; ha a filozófia neveli az embereket istenfélelemre, igazságosságra, mértékletességre, vitézségre: nem csoda, ha Magyar, és Erdélyország istentagadással, igazságtalansággal, mértéktelenséggel, állhatatlan- sággal van tele. Mert szeretném tudni, honnét van a mi háztartásaink között any- nyi istentelen család, oly sok dőre családatya és anya, rakoncátlan fiú, álnok. verekedő, kegyetlen úr, csalárd és hűtlen szolga, az egyházban annyi pocakos, ragadozó, bérenc papi bábalak! Az iskolákban annyi kósza árnyék, a tanult férfiak üres álcái, a közügyekben annyi ajándékfaló bíró, Bileám-követő ügyvéd, igazságtalan