Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Ardamica Ferenc: Legföljebb novella (novellaJ
897 vánltotta látogatási szándékát, lehurrogták: „Zárt osztályon van, oda nem engednének be”. Azután egyszer csak ünneplőbe öltöztette a nevelőnő, s egy „anyád látni kíván, lehet, hogy utoljára..kíséretében mindketten buszra ültek. Hilda felsóhajtott, Jankó ott feküdt mellette az ágyban, s megkérte, hozzon még egy konyakot. Könnyedén kicsúszott a takaró alól, az asztalhoz ment, töltött, a fiú kinyújtott karral várta (nem őt, a konyakot!), két kézzel megragadta a vastag kristálypoharat, ujjai ráfonódtak, elfehéredtek. Hilda sejtette, ha közönséges üvegből lenne a pohár, rég szilánkokra törik. Felemelte a takarót, alábújt, miközben egy pillanatra meglátta a Jankó ágyékát borító, nem túl dús, aranysárga szőrzetet. Megsimogatta, de a fiú nem volt jelen, hangja recsegett, akkor köpdöste ki magából a zárt osztályt... — Leszíjazva feküdt, taknya-nyála folyt, arca eltorzult az örömtől, megismert, dobálta volna magát, ha tudta volna, és képzeld: szeretett, esküszöm, hogy szeretett, meg akart ölelni, hívott, szörnyű hangokat hallatott és nyújtotta a kezét már amennyire a szíj engedte, de akkor én nem éreztem semmit, csak undort és félelmet, és a nevelőnő sem engedte el a kezem a világért sem. Elmentünk, visszabuszoztunk az intézetbe anélkül, hogy megölelt volna — és néhány nap múlva meghalt. — És az apád? — fejte tovább a témaforrást Hilda. — Az apám? Öt csak egyszer láttam. Akkor már nagy fiú voltam, lassan elhagyni készültem az intézetet. Késő ősz volt, az intézetbe megérkeztek az első, télire szánt szénszállítmányok, magunk lapátoltuk be a pinceablakon. Mi fiúk óránként váltottuk egymást. Éppen pihentem, amikor jött egy férfi és az iroda felől kérdezett. Megmutattam neki, merre menjen, és végeztem tovább a dolgomat. Nehezen indult el, vissza-visszanézett. Húsz percig sem volt benn, kijövet ismét megbámult, egyébként nem volt rajta semmi különös. Azután elment. Alig záródott be mögötte a nagykapu, megjelent a nevelő, s rám szólt: „Jól megnézted azt a férfit?” „Eléggé. Miért?” „Az apád volt.” „Mit keresett itt?” „Elmaradt a gyermektartás fizetésével. Beidéztük ...” Hilda kicsire összehúzódzkodva gubbaszt a hatalmas és mély támlás fotelben, a kristálypoharat közel véve arcához, keresztülbámul a sárga folyadékon, a pohár másik oldalán Jankó áll, mezítelenül, aranysárga fanszőrzetét simogatja gondterhelten... — Amikor végérvényesen elhagytam az intézetet, orvosi vizsgálatnak vetettek alá. Az orvos mindent rendben talált, mégis kötelességének tartotta figyelmeztetni: a leghelyesebb, ha meg sem nősülök ... sőt... eszembe ne jusson gyermeket nemzeni! Anyám öröklődő elmebajban szenvedett. — Gyere, mesélj! — hívta Hilda Jankót. — Mesélj még, kicsi hegesztőm! Jankó, a hegesztő jött, járt, de egyre kevesebbet mesélt, több szörnyűség már nem volt a tarsolyában, a témaforrás kiapadóban volt, csak önmagát ismételgette szegény. — Rajtam is kitörhet bármikor! — szólalt meg egyszer, s ezután már csupa kellemetlenséget mondott. Olyanokat, hogy: — írd meg a lakásigénylő kérvényemet, el akarok menni a munkásszállásról, megőrülök, ha még sokáig ott kell maradnom, kell, hogy legyen egy kuckóm, saját lakásom, ahol azt csinálom, ami nekem tetszik, még mielőtt eszemet vesztem! Huszonnégy éves vagyok, s még sohasem aludtam egyedül egy szobában... — Vagy: — Tölts még egy konyakot, ne haragudj, konyak nélkül nem megy! Egy megszakított közösülés után meg magasra emelte a tenyerét... — Mit csinálsz?! Ne légy ízetlen! — szólt rá Hilda megütközve. — Nézd! Csodálkozott rá gyerekesen a színtelen, szagtalan folyadékra. — Néhány millió kis őrült!
