Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Ardamica Ferenc: Legföljebb novella (novellaJ
898 Hilda egész testében remegve felugrik a fotelból, zaklatottan Járkálni kezd fel-alá a lakásban, csak egy pontnál áll meg mindig, egyetlen ponthoz tér vissza* állandóan, az asztalon lévő konyakosüveghez, teletölteni poharát. Most a kristálypohár csilingelt? Odaütközött az üveghez? Vagy Jankó csenget, kint áll az ajtó előtt? Nem képes eldönteni! Hiszen olyan régen nem nyitott már neki ajtót, először megharagudott rá, mert kifogyott a meséiből, azután mert konyak nélkül nem ment, később mert elfelejtette megfogalmazni, megírni a lakáskérvényét, végül azért, mert előszobának merte nevezni a hallt! Hilda azon kapja magát, hogy ott ácsorog a hallban, mintha csengettek volna, a kukkantóhoz helyezi a konyakospoharat, a sárga folyadékon keresztül bámul ki a lépcsőházba. A lépcsőházban mezítelenül ott áll Jankó aranysárga színű fanszőrzete csillog-villog, szeme ragyog, fején hegesztősisak, mezítelen testére arany szikraeső hull, engedj be, mondja, eljöttem a lakáskérvényért, ha nem engedsz be, többé nem látsz, világgá megyek! A csengő élesen felberreg, Hilda összerezzen, kezéből kiesik a kristálypohár, nem törik össze, csak elgurul, majd máskor megkeresi, most ajtót kell nyitnia, aki ilyen erélyesen csenget, azt be kell eresztenie, mindenképpen be kell eresztenie, akár Jankó az, akár valaki más. Aktatáskás fiatalember a látogató, nem mutatkozik be, csak kigombolja a zakóját, és diszkrét, ám gyors mozdulattal felvillant egy jelvényt, azután máris benyomul a lakásba. — Micsoda előszoba! — csettint elismerően. — Inkább hall! — javítja ki Hilda epésen, és imbolyogva bevezeti az ebédlőbe, leülteti a fotelba, a Jankó helyére. A nyomozó a helyreigazítás miatt zavarba jön, de megpróbálja leküzdeni zavarát, igyekszik rögtön a tárgyra térni. — Egy bizonyos személy hátrahagyott holmija között — az illető Ausztriába távozott és nem tért vissza — ezt találtuk... — Aktatáskájába nyúl, s előveszi belőle Hilda Jankónak dedikált könyvét. Olvassa: „... a legszebb férfikeresztnévvel rendelkezőnek, figyelemmel és szeretettel, Hilda B....” — ? — Rokona, barátja vagy ismerőse volt az illető? — Csak az olvasóm ... Amolyan író-olvasó találkozói ismeretség ... Tudja, hány könyvemet dedikálom én évente?! — Hilda egyszeriben kijózanodik, esze úgy vág, mint a borotva. — De a fiúra nagyon jól emlékszem! Terhelt anya, nehéz gyermekkor, intézet, satöbbi... Töviről hegyire mindent elmeséltettem vele. Értékes tőmaforrásnak tartottam. írni szándékoztam róla! Most, hogy elment, levonható a tanulság, talán hozzáfogok. — Köszönöm! Mi is így gondoltuk. Csak a rend kedvéért... Elnézést a háborgatásért ... — Megkínálhatom egy konyakkal? — Sajnálattal vissza kell utasítanom. Szolgálatban vagyok. — Kár... Sohasem említette előttem, hogy el akar menni... Hilda felemelkedik és az ajtóig kíséri. Az ajtóban a férfi megáll és visszafordul. — Még valamit kérdeznék, ha megengedi... Mennyi anyagot sikerült összegyűjtenie a fiúról? Kitesz egy regényre valót? — Regényre valót?! Ugyan! Regény — az nem lesz belőle! Legföljebb novella.
