Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Ardamica Ferenc: Legföljebb novella (novellaJ
895 ahol harmadmagával együtt... Nyomozók jártak nálunk, a másik két srácot el kellett helyeznem ideiglenesen a szobáról, mert azt lepecsételték, a kevéske motyóját lefoglalták, érdeklődtek, kivel barátkozott, senkivel, mondtuk, magát nem említettük, írónő ... — Jól tették, hiszen én csak ... részemről... részemre ő csak témaforrásul szolgált... — Értem én, írónői — csepeg a gúnytól a nő hangja. — De jelentenünk kell, ha valaki telefonon vagy személyesen, esetleg levélben keresné... — folytatja, most már gúny nélkül, jóakarón... — Tegye le, minek okoznánk egymásnak kellemetlenséget?! Hilda minden további nélkül leteszi a kagylót... Ujjait ropogtatva mászkál föl s alá a nagypolgáriasan berendezett, tágas lakásban — édesapja, a jómódú és neves műfordító után örökölte —, s mindenütt, lépten-nyomon Jankóba ütközik... Szavaiba, pillantásaiba, mosolyába... Hűlt helyébe ... Emlékébe! Több lett volna számára, mint témaforrás? Nem, azt talán mégsem! Fiatal volt, ennyi az egész. Huszonnégy évével mellette, hozzá képest — aki közelebb járt az ötvenhez, mint a negyvenhez — átkozottul fiatal. Persze, ez nem elegendő ok arra, hogy így kiboruljon! Mert kiborult, hiába tagadná! Máskor is előfordult nálánál fiatalabb férfi az életében... Sőt, ha rendesen számba veszi, ha rendesen utánaszámol, jószerivel csak fiatalabb fordult elő ott, ahol férj, gyermek, család szóba sem jöhetett. Csak a mű! Tehát? Nem tud uralkodni ideges mozdulatain, az ezüstláncot addig húzogatta, végül is leszakadt, Nofretete arcmása ott fekszik a tenyerén, maga a titokzatosság. — Tehát? — szólal meg Hilda hirtelen, saját hangjától összerezzen. Azután, mivel nem bolond, hogy önmagával hangosan beszélgessen, a leszakadt me- dailont az asztal csücskére helyezi, és cigarettáért nyúl. De már az első szippantás után rájött, hogy a cigaretta kevés lesz, nem nyugtatja meg eléggé, nem altatja el rossz lelkiismeretét, bűntudatát, amely azt súgja, ő a vétkes, ő kergette a fiút világgá. Felugrik, rója a lakást, tükrökbe néz, bámulja saját képmását, mely közel sem olyan titokzatos, mint Nofretetéé, hogy tehetted, faggatja, hogy voltál rá képes? A cigaretta tökéletlenül elnyomott csikkje még javában füstölög, amikor ő már a bárszekrénynél csörömpöl, a konyak szétömlik benne, hamarosan egyformán lüktet agyában és ujja begyében. Mióta a fiú feljárt hozzá, mindig tartott otthon konyakot. Ismételten tölt, ujjai ráfonódnak a kristályra, lassan egész teste zsibbadni kezd. Jankóhoz fűződő emlékei meg csak úgy zsibongnak a fejében... A nyolcemeletes munkásszállóban, ahová író-olvasó találkozóra hívták, alig gyűlt össze húsz fő. Tulajdonképpen nem is számított többre, tudta, hogy az építőiparban dolgozók a szabadidejüket szívesebben töltik kocsmában, mint irodalmi esten. Szétnézett közönségén, nem túl intelligens arcok, állapította meg, talán az a szőke fiú ott, a klubhelyiség sarkában az egyetlen kivétel. Megállította a kultúrfelelős zavart hebegését, habogását, mentegetőzését, és meg sem várva az első kérdést, beszélni kezdett. Eddigi munkájáról, megjelent könyveiről, további terveiről. Észrevette, hogy a sarokban ülő szőke fiú le sem veszi róla a szemét, talán először lát az életében eleven, hús-vér írónőt, száját kissé nyitva felejtve csüng az ajkán. Elhatározta, elszédíti a srácot. Ettől a pillanattól kezdve csak hozzá beszélt, előtte sziporkázott, szellemes, pikáns és humoros történetkékkel fűszerezte előadását, melyekkel sikerült megmosolyogtatnia. Már a fiú első, félénk mosolya után eldöntötte, osztályon felüli étterem-
