Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Fülöp Antal: Sövények (regényrészlet)
888 ként nem is óhajt föladni; annyi rögtön látható volt, hogy pillanatnyilag nem tud mit kezdeni velem. — Mi jót olvasott utoljára...? — kérdezte enyhe derűvel, a teáját kavar- gatva, közben a fél szemöldöke alig észrevehetően följebb emelkedett. Cinke- Lill várakozóan nézett rám apja háta mögül, anyja látszatra higgadtan böködte a villogó fehér csipkét. A Robinsonnal akartam kezdeni, de helyette ösztönösen — a Copperfield Dávidot és az Aranyembert említettem, ami igaz is volt: miután elköltöztünk Gergő bácsitól, anyámmal kettesben maradva voltak délutánok, amikor természetes vágyat éreztem az olvasásra ... — Hány éves is ön? ... — kérdezte, miközben a kanalát — koccanás nélkül — a csésze mellé tette, s az „ön”-t eléggé kihangsúlyozta. Nehéz lett volna azt hinnem, hogy valóban a koromra kíváncsi, a huszonkét évemre, amit a hozzá hasonló korú emberek közt egyébként nem is volt olyan rossz dolog kimondani és átérezni a rájuk tett hatását, de ami most, ezzel a finom és burkolt iróniával az említett könyvekre vonatkoztatva, a visszájára fordult. — Szép könyvek ... — mondta. Közben éreztem, hogy alig egy pillanatnak tűnő idő után, mialatt a gondolatai — talán — az enyémekkel érintkeztek, ismét fölém távolodik; miután a csésze mellé tette a kanalat,-többé nem nyúlt a teához. Fur- csállottam, hogy pap létére egy szóval sem említi vallási hovatartozásomat, s azt vártam, hogy valami efféle következik. Az asszonyon, aki már nyilván olvasott férje arckifejezéséből, annyi látszott, hogy valamivel nem ért egyet. Cinke- Lill enyhén drukkos állapotba került. — No, jöjjön — mondta az apja. — Azt hiszem, kicsit bemehetnénk a szobámba ... — Előre engedett, s ahogy beléptünk, becsukta mögöttünk az ajtót, amely kirekesztve a lámpafényt, rácsukódott a homályos szobára, ahol az első pillanatban nem láttam mást, csupán egy súlyos íróasztalt, amelyen ernyős lámpa égett, leszorított fénye arrább, a széles asztallapon elmosódott. Cinke- Lill apja úgy kínált hellyel, hogy maga húzta kijjebb az asztaltól a széket, majd az asztal túloldalán leült szembe velem... Asztalra könyöklő kezét az álla előtt összekulcsolta, de aztán ismét leengedte, és rámnézett. A lámpa ernyője mindkettőnk fél arcát árnyékba vonta; most láttam, hogy Cinke-Lill a szemét tőle örökölte ... — Fiatalember... — mondta, s ezalatt a szeme az arcomról arra a helyre siklott, ahol a lámpa fénye belemosódott az asztallap sötétebb részébe — ... vegye úgy, hogy nem találkoztunk ... — Aztán valahogy úgy, olyan szelíden, ahogy a lelkipásztorokat pusztán e szó alapján elképzeli az ember, s valami előttem ismeretlen eredetű szomorúsággal rámnézett megint. Egyetlen szavát sem értettem, s elveszítve minden kapaszkodót, mintha hódító gázokban lebegnék, egyetlen dologra tudtam még gondolni, találomra feleltem: — Református vagyok ... — Tudom... — mondta. — Ezt is beleértve. — A beletörődés mozdulatával, mintha közben a sors megmásíthatatlan dolgaira gondolt volna, elővett egy csomag cigarettát, s az asztal fölött felém nyújtva megkínált. — Gyújtsunk rá — mondta. — Közben, ha akar, kérdezzen akármit, hogy utána nyugodt lélekkel válhassunk el... — A fellobbanó gyufaláng fénygömbjében, ahogy a cigarettámmal az asztal fölé hajoltam, egy pillanatra közelebb kerültünk egymáshoz, majd utána, ahogy a gyufa kilobbant, ránk vagy inkább közénk nehezedett a súlyos és feloldhatatlan csend, mivelhogy sememit sem kérdeztem. A rákövetkező napon Cinke-Lill elmondta, hogy távozásom után összetűzésre került sor anyja és apja között; az elsőre, mióta az eszét tudja. A halk szóváltás tetőfokán apja a tisztítóvállalat pultjával is összefüggésbe hozta anyja döntését, mire anyja, többször is a „kenyér” szót említve — éles hangon —, az életről beszélt, amire apja — most már ő is emeltebb hangon,
