Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - Fülöp Antal: Sövények (regényrészlet)

889

amely valahogy mégis a tehetetlenség hangja volt Cinke-Lill szerint — az „Európa, szellem, kultúra” szavakra többször is visszatérve végül Cinke-Lill nyolc osztályát említette meg, és még valamit, ami, ha Cinke-Lill hozzám jön, bevégeztetett. A szóváltás után apja furcsa és aggasztó melankóliás állapotba került. S amikor Cinke-Lill, anyja biztatására, mégis hozzám jött feleségül, rá két napra az apja szívrohamban meghalt; anyja — tisztázatlan körülmények között, amelyek az öngyilkosság lehetőségét sem zárták ki — rövid időn belül követte. Ilyen előzmények után azon az estén, amikor Cinke-Lillt Kucmanné boldog és szép jövőt jósoló barlangjából (ahova az est leple alatt változatlanul szép számmal jártak az emberek) hazaparancsoltam, akkor sem lett volna lehetőség a szakításra, ha komolyan gondoltam volna... Miután a karjánál fogva meglehetős durván ellöktem magamtól, éreztem, hogy ezt tulajdonképpen Kucmanné érdemelné. Cinke-Lill ott állt azon a helyen, ahova az előbb tánto- rodott, keze már félúton volt a biztonságot nyújtó asztal sarka felé, s ahogy a bűntudatom az övével találkozott, egy rövid „csak azért is” után megenyhültünk. Közben-megfordult ugyan a fejemben, hogy úgy talán még megvédhetném őt a boszorkától, ha állásba küldeném, de mindjárt el is vetettem ezt az ötletet. Itt — otthon —, gondoltam, ha úgy érzem, bármikor meglepetésszerűen megjelenhetek, amíg a drótsövénnyel övezett és fegyverrel őrzött, Gergő bácsi által „kurvabarlangoknak” titulált üzemek belső fészkeiben ezt nem tehetem. Akárhogy is néztem, ez már a teljes bizalmatlanság hangja volt, amit Kucmannénak sikerült végleg megtelepítenie a dominókooka lakásban, amelynek bármely pontjáról bármely pontját nézve a fal olyan közel volt, hogy a vakolat szemcséit külön-külön látni lehetett. A közeledés manővereként, már Cinke-Lill kezét fogva, azt ajánlottam neki, ha annyira unatkozik, bevásárláskor maradjon tovább a városban, sétáljon egyet, akár egyedül... (Ezt napi tíz-tizenkét órás magánya feloldására ajánlottam...) Azt felelte, hogy nélkülem nem szereti a kirakatokat.

— Komolyan dolgozni szeretnél? — kérdeztem végül. De most, hogy én ajánlottam, túlontúl valóságszava volt; nem nagy meggyőződéssel válaszolta:

— Már gondoltam rá ... Egyébként nem is unatkozom.

— Rendben van — feleltem, nullapontra jutva. E nulla karikáját talán békével tölthette volna ki egy gyerek, akire a dominókooka lakásban, a salétrommintás falak között gondolni sem mertem. A levél, melyet „az a fiatal postás” hozott, hetek óta ott hevert az éjjeliszekrényen, felbontva, többször is elolvasva, miután korrekt hivatali stílusban tudtomra adta, hogy a lakásigénylők lajstromába szerencsésen fölvettek, s bár vannak „akutabb” esetek, máris a reményteljes 613. előtti második helyre, ami években számolva — gondoltam — mindössze tizenöt-tizenhat év, ennyi idő alatt pompás salétrommintás, dominókocka kamasszá cseperedne az unaloműző gyerek, s tüdeje pásztorsíp-hangokat hallatva andalítana esténként a meghitt szobácska nyirkos falai között. Összegyűrve a szemétbe dobtam a levelet. Egy kutyát kéne kerítenem — mondtam magamban azzal a hátsó gondolattal, hogy Cinke-Lill játszótársaként a vén Kucmanné macskáit, ha napos időben a csöpp kertben lustálkodnak, fölkergetné a tetőre. De azt a kutyát meg holtbiztos, hogy megmérgezné, majd sopánkodása verné föl az udvart: mi érhette szegény állatot? Űgyhogy nullapontra jutottam, s a nulla karikáját a kérdések pókmacskahada tölti ki, álmomban néha az arcomon hemzsegnek...