Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - Fülöp Antal: Sövények (regényrészlet)

887

anyja ha nem is nagy örömmel, de nem is kimondott közönnyel fogadott, elég jól megnézett, s úgy tűnt, nem tettem rá rossz benyomást. A másik szobában valami megmoccant, mintha Cinke-Lill apja állt volna föl a székéről. Mindhárman odanéztünk, s egy pillanatig így maradtunk. Nem jött ki... Cinke-Lill, anyja közelségében egy fokkal magabiztosabban mozogva, behozta a teát, ki is töltötte a csészékbe; anyja egy nyílt pillantással, mintegy rajtam felejtve a szemét kísérte mozdulataimat, amint a teát megcukroztam és kezembe vettem a csészét, kissé darabosan, ahogy otthon szoktam. A pillantásából ítélve annyit máris megsejtettem, hogy (talán a nyolc-kilenc év következtében, melyet a Tisztító és Kelmefestő vállalat pultja mögött kényszerűn letöltött) nem vonta körém már előre, még mielőtt találkoztunk volna, a „kategória” rámáját. Sőt bizonyos reménykedéssel — hogy elvárásainak megfeleljek — most állítja össze rólam a képet... A sok könyv és a másféle bútorok, mint amilyenekhez szoktam, hasonlóan hatottak rám, mint a múzeum csendjében álló érinthetetlen tárgyak, csak közvetlenebb és melegebb kiadásban, de azért éreztem, hogy más világba csöppentem, kisebb vagyok, mint percekkel ezelőtt a járdán idefelé jövet, de tőlem telhetőén megpróbáltam leküzdeni ezt a nyomást.

— Szóval önök osztálytársak voltak? — kérdezte az anyja. Cinke-Lillre néztem, és láttam, hogy válaszként elég lesz egy rövid igen, a többit az anyja amúgy is tudja.

— No és miért nem tanult tovább?

— Nem tudom — feleltem. — Azt hiszem, nem volt hozzá kedvem.

— Pedig —- mondta, a horgolását most először ölébe eresztve — nyugodtan megpróbálhatta volna. Hiszen magának egyéb akadálya sem volt. Az „egyéb” szót kissé megnyomta, csak a mondat végén sikerült elnyomnia a vádlóra sikerült hangot, melyet — ezt a tekintetével jelezte — nem nekem címzett. — Különben — folytatta — ez a lehetősége még mindig megvan... Mi volt az apja?

— Nem tudom... — feleltem, nem kis meglepetésére —, de a másik az kocsis volt...

— No látja! Ezt ki kell használnia — mondta, s anélkül, hogy Cinke-Lillre és rám akár egy összekötő pillantást is vetett volna, ez már kettőnknek szólt. — Nem szabad habozni! Tudja, mire gondolok... Azt a csöpp könyvecskét elbírja az ember zsebe, ha nem is a szíve fölött hordja; különben kár lenne magukért... — Eközben — de már jóval előbb is, mialatt arra vártam, hogy Cinke-Lill apja kijöjjön a szobából — olyan érzésem volt, mintha a levegőnél finomabb fullasztó áramlatok járnák be a házat a közfalakat sem tisztelve, s mintha látható valósággá vált volna ez az érzés, amikor az apja — ebben a pillanatban — az ajtón kilépett, s egy pillanatra beláttam a homályba fulladt szobába. Amint az apa kilépett, rögtön becsukta maga mögött az ajtót. Arcán számomra megsejthetetlen gondolatok felhőivel, még nem is egészen jelenlévőn lépett oda hármunkhoz.

— Hát akkor... legyen üdvözölve, fiatalember — mondta, s a keze, ahogy felém nyújtotta, csupán az illemnek engedelmeskedett, s miközben leült a székre, az arca arról árulkodott, hogy ugyanennek a kényszernek engedelmes- kedve — iménti gondolatai (töprengései ) köréből is alább ereszkedett. A feleségén rögtön végbement a változás, ahogy hozzá idomult, Cinke-Lill vonásai élesebbé váltak, nyilván miattam került nagyobb erőfeszítésbe ez az idomulás.

— Kérsz teát, apu? — kérdezte, s már fogta is a kancsót.

— Miért ne? — válaszolta apja, közben az volt az érzésem, hogy a válasza is, meg a tea körüli apró teendők is, ahogy a két kockacukrot jól elhatárolt mozdulattal — egy rövid távolságtartó pillantást vetve rám — a teába tette, csupán kifelé tapogatózás az irántam érzett zárkózottságából, amelyet egyéb-