Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Fülöp Antal: Sövények (regényrészlet)
886 nal küldje ki, mert ha bemegyek, nem marad ép macskája, szélbe szórom a kártyáit __ — De bátor egyszerre! — felelte. — Menjen, ha mer... — Ez a hang új volt, s arra következtettem, hogy Kucmannénak pártfogója akadt. Ha így beszél, nem lehet akárki, talán valami civil ruhás... Szóval ezért unta magát annyira szegény kis Cinke-Lill... De ekkor már ő is kint állt az ámhitus lépcsőjén; reszkető hangomat hallva megszeppent. — Kicsit bejöttem... — mondta bizonytalanul. — Indulás haza! — mondtam, s előresiettem a konyhába. Kucmanné alattomossága egészen felbőszített. Nem mintha mást vártam volna tőle, de hogy eddig merészkedett — ha tényleg odabent ül a civil ruhás —, az egészen megdöbbentett. Már szinte láttam, hogy egy este, munkából hazatérve Cinke-Lillt ott találom a konyhában, amint a körmét reszelgeti, amely már olyan vörös, hogy túltesz a Kucmanné ujjai hegyén izzó piros lámpákon, s pirosát a szája még meg is duplázza, és dúdolva, álmokat szőve arra gondol, hogy tulajdonképpen nem olyan rossz a szomszédasszonynál, a bújócska ehhez képest dögunalom, és Kucmanné hamarosan új pongyolát vesz ... Én meg majd beállhatok a „boltba” portásnak — gondoltam, s ettől még dühösebb'lettem. Amint belépett, elkaptam a két karját, megszorítottam, s az orrom szinte az övéhez ért, ahogy ráripakodtam: — Ki volt bent? — Ő meg a tizenkét macskája — felelte ijedten. — Ne hazudj! — Meg a kártyák az asztalon ... — És a civil ruhás? — Ezt nem értette. — A pasas... akiről Kucmanné beszélt ... — Én nem hallottam, hogy bárkit említett volna... — felelte. Ez igaz volt. Hát ez volt Kucmanné, de mivel ilyenre gondoltam, nemcsak ő... — Ha meglátom vagy csak megtudom, hogy szóba állsz vele, itt hagylakl — s elég durván ellöktem magamtól, közben fölrémlett a melósöltöző képe, ahol ha minden kötél szakad, a fapadon néha aludhatnék, surranó patkányok őriznék álmomat. Arra nem is gondoltam — noha halott anyám lakásában laktunk — még dühömben sem, hogy őt küldjem el. Elég volt ránézni, különben sem volt hova mennie... A Gottwald-parki sétánk után egy hónappal — biztatására — megjelentem náluk. Kifejezett óhaja volt, hogy egyedül menjek, azaz ne csak úgy, mintha őt kísértem volna haza, ez kedvező benyomást fog tenni az anyjára. Apját nem említette, bár úgy tűnt, az apjának hosszabb és kimerítőbb fejezetet szánt, amikor a japáncseresznye-fák alatt a szüleiről beszélt. A rám váró esemény izgalmában napirendre tértem efölött, s csak akkor jutott eszembe megint, amikor már kettesben ültem az apjával a „másik szobában”, a lámpaernyő ugyanazt az árnyékot vetette arcunkra, mégis két külön világ voltunk... Amikor becsengettem, már vártak; hárman háromféleképpen ... Cinke-Lill, úgy, ahogy előre elképzeltem, kaput nyitott, és csipetnyi rendezői sürgölődéssel bevezetett a szobába, amelyben az anyja most is egyedül ült a díványon, csipkét horgolt, mellette valóban ott hevert a könyv, talán Walter Scott. Amint beléptem és köszöntem, anyja első pillantása az ajtóra esett, amely mögött a férje ült a „másik szobában”, ahol most mintha elmélyült volna a csend. Az első, ami megragadta a figyelmem, hogy a lakásban — legalábbis az ebédlő szobában, ahol éppen voltunk — sehol egyetlen csipke, noha Cinke-Lill szerint anyja évek óta horgolt, vajon milyen céllal, hova, minek, mit díszített föl azokkal a csipkékkel; lánya sohasem említette, hogy valaha is eladásra készültek volna. Ez a belém rögzült kép később nagyban hozzájárult Cinke-Lill furcsa dolgainak a megértéséhez. Bemutatkoztunk, leültünk. Az
