Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Fülöp Antal: Sövények (regényrészlet)
885 ros ruhám miatt máskor sem öleltem meg hazatéréskor —, Cinke-Lill rögtön látta, hogy valami nincs rendben. — Valami nem sikerült? — kérdezte, s a keze támaszkeresőn elindult a széktámla felé. — Miről beszéltetek Kucmannéval? — kérdeztem, máris keményebben. — Semmiről... — mondta. — Ügy!... — mondtam olyanformán, hogy ahol nekem hazudnak, ott semmi helyem. — Majd ha eszedbe jut, üzenj... — s a kilincsre tettem a kezem, bár nem tudtam, hova is mehettem volna azon porosán, piszkosan. — Beszélni nem beszéltünk — felelte gyorsan és ijedten. — Odajött hozzám az udvaron, s csupán annyit mondott, hogy te egész nap távol vagy, ő pedig tud hallgatni... Miután látta, hogy az egészből mit sem értek, pedig csak nem érdekelt, bement a macskáihoz. — A helyzet világos volt, de ahelyett, hogy átmentem volna a kártyavető boszorkányhoz, s jól rálépve a lábam elé kerülő első macskája farkára kérdőre vontam volna, hirtelen dühömet Cinke- Lillre zúdítottam: — Persze! — mondtam. — Te pedig kíváncsian végighallgattad. Te is éppolyan vagy... — Láttam, a szavaimból annyit ért, hogy Kucmannéhoz hasonlítottam, s ebből azt a következtetést vonta le, hogy ő a számomra már csak egy vén boszorka. Megsértve ment be a szobába, s az ágy szélén — az ajtó üvegén át láttam — magába zárkózva hallgatott. Az asztalnál — én is magamban gubbasztva — elszívtam egy cigarettát, majd levetkőzve a zsebemből az asztalra tettem a majdnem kétszáz koronát, és alaposan megmosdottam. Eközben helyreálltak bennem a dolgok, s tudtam, hogy az ágyban végleg rendbe jönnek. Mielőtt bementem a szobába, a pénzt a mérleg serpenyőjébe dobtam. Ez már nem fogja gyarapítani a betétkönyv súlyát — gondoltam —, ha Cinke- Lill majd az ágyban az arca fölé tartja: holnap szombat, délután kiruccanunk a városba ... De ezzel nem lett vége a dolognak, amely Cinke-Lill egy újabb szokásával folytatódott. Üjabban el-elbújt előlem, s azt várta, hogy hívogassam és találjam meg. Amíg ez a dominókooka szoba-konyhában történt, ártatlan dolognak látszott: ha munkából hazatérve senki sem fogadott, csak benéztem a szobába, s a szoknyája széle az éjjeliszekrény mögül kandikált elő, vagy a szekrény mögötti résből érződött visszafogott lélegzete. Ha nem voltam túl fáradt, belementem a játékba, s csinált meglepetéssel hívogattam: „Hát Cinke- Lill hol van? Biztosan elment valakivel...” De amikor búvóterületét kiterjesztette az udvarra is, kezdett elmenni a kedvem az egésztől, attól, hogy munka után a legképtelenebb helyeken találjak rá: a kamra mögött, a pincelejáróban, a padláslépcsőn. Tudtam, hogy Kucmanné keze van a dologban, s homályosan sejtettem is, hova irányul... Egyszerű lett volna az egészet letiltanom, de látva, hogy Cinke-Lill mekkora örömét leli benne, amikor megtalálom, s a nyakamba ugorva átölel, s a lábával akár egy gyerek ficánkol. Játék közben egészen föloldódott, ilyenkor nyomát sem láttam rajta a szorongásnak, talán el is felejtette, hogy miközben dobogó szívvel vár rám a sötét pincelejáróban, rendesen félnie kellene... Nem akartam megfosztani ettől az örömtől, ami több is volt puszta örömnél... Aztán egy este, amikor a búvóhelyein nem találtam, már azon voltam, hogy még megnézem a padláson — bár nem nagyon hittem, hogy oda fölmerészkedett —, aztán ha akar, majd előjön. Már indultam be a konyhába, amikor az ámbitus homályából Kucmanné jelentkezett; mielőtt megszólalt, nyilván végignézte futkosásomat. — Both úr! — mondta. — Ne ott keresse ... — Hát hol? — kérdeztem máris rosszat sejtve. — Itt... — mondta. — Unta magát szegényke, bejött hozzám egy kicsit... — Igen? ... — feleltem, hirtelen támadt dühömben reszketve. — Akkor azon-
