Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - Fülöp Antal: Sövények (regényrészlet)

884

ban fölszálló por — kellő távlatból — festői fátyolba vonta. Lassú járatban gördülve a kocsi nem teremt vákuumot maga mögött, de ahogy a kerékpáromon, útban hazafelé, távolról követem, mintha mégis a levegőben úszó hírek és sejtelmek uszályát vonná maga után, többek közt azt is, hogy a városrendezésnek nemcsak szakmai (építészeti] bábái vannak... Az URH-kocsi balra kanyarodik, majd az új kapitányság üvegtől és alumíniumtól csillogó épülete felé tartva hirtelen fölgyorsul, átgördülök előbbi helyén, végigfut rajtam a kocsi ott lebegő szaga, jobbról daruk nyikorognak a kikötő rácsa mögött, a biciklim ,úgy tűnik, magától gördül minél messzebb ettől a helytől. Kettős villanypózna, csüngő huzallal, a tövénél sírkőszínű márványhasáb, volt kapulépcső a rommező szélén: „... itt laktunk!...” A téglalap alakú konyhapadló a rászö- gelt, majd szinte hozzánőtt linóleummal, s az egy fokkal magasabb szobapadló pirosra vikszelt négyszöge megdöbbentően kicsi és elszomorító. Hiába próbálom föléje képzelni a házat a benne lezajlott dolgokkal, erre a csöpp, képtelenül összezsugorodott területre sehogy sem sikerül... Nem lehet igaz, hogy mindaz, ami ebben a házban annyi éven át lezajlott, s aminek következtében úgy tíz- tizenkét éves koromban elhatároztam, hogy amint nagyobb leszek, a padláson leszúrom Gergő bácsit, a mostohaapámat (nem tudom, miért éppen a padláson, talán mert ott váltam képzeletben először férfivá a csúnya M. Magda fölidézett combjai között az oszlopgerenda árnyékában), nem lehet igaz, hogy mindaz a világnak egy ekkorka részén történt meg. Álltam a volt konyha szögletében, az alkonyi égbolt teljes nagyságával fölém borult, s én a megbocsátás homályos érzésével ültem újra kerékpárra. Már sötétedett, amikorra hazaértem, s az udvarba lépve Kucmanné állta el az utam. Szájában fölizzott a rövidre szívott cigarettta, s parányi fénykörében egy vörös köröm. Köszöntem neki, mentem is volna tovább: a konyhaablakból, amely az udvarra nézett, egy zsebkendőnyi kertecske fölött, amelyet Cinke-Lill talán egy varázskalapból előhúzva terített le az ablak alá, az olajtól csillogó kavicsos földre, már lámpafény vetült a sápadt gombvirágokra, s a tizenkét órás távoliét után sürgető vágyat éreztem, hogy végre levetkőzzem s a bőrömön viszkető malterportól megszabaduljak. Kucmanné, látva, hogy semmi kedvem megállni, utánam szólt:

— Both úr, egy pillanatra! ...

— Majd máskor, Kucmanné, majd máskor... — feleltem, s ez volt az, amit a legkevésé tudott elviselni. Most is rögtön veszélyt szimatolt, de nem is ő lett volna a behálózás grande dame-ja, ha csak úgy szépszerével kienged a karma közül. Most is pontosan tudta a varázsszót:

— ... az a fiatal postás ... — mondta sokat jelentő hangsúllyal, amire persze rögtön megálltam.

— Hogy mondja? — kérdeztem, s az ablakból kiáradó lámpafény, amelyben odabent Cinke-Lill már forralta a mosdóvizem, egy pillanatra valahogy elvesztette vonzását.

— Csak azt akartam mondani — felelte Kucmanné —, hogy az a fiatal postás... miután átadta a feleségének a levelet, rögtön elment. A sofőrök közül sem mozdult ki senki a garázsból. Arra gondoltam, maga egész nap távol van, én meg egész nap itthon tartózkodom ... — s bizalmaskodóan a szemembe nézett, de a tekintete közben érintettte a zsebemet is, amelyben valóban ott volt a téglabontással megkeresett majdnem kétszáz korona.

— Tudja mit? — feleltem. — Majd szólok, ha szükségem lesz a szolgálataira ... — s azzal otthagytam, de közben úgy éreztem magam, mintha távollétemben tolvajkulccsal hatolt volna be a lakásomba. Elcsípte Cinke-Lillt az udvaron — gondoltam —, s kényére-kedvére kifaggatta; vele játszva megteheti. Ahogy a konyhába léptem s a tízórais táskámat a polcra tettem — noha a po-