Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Fülöp Antal: Sövények (regényrészlet)
883 külön munkaengedély.) A pompás lehetőség fölszabadítja a mohóság alatt már gyülemlő, s végül nyíltan felszínre törő kapzsiságot. Valahol szitok hallik, majd pofon csattan; arrább két házzal hajba kaptak egy féltéglán, amelyet az egyik a törmelék zűrzavarából előhalászott, a másik meg — talán az elvakult kapkodásban — a maga halmára dobta (lám, lám, a progresszív társadalmi osztály pofozza itt egymást, hajba kapva egy féltéglán). Úgyhogy amire megérkezem, a három hoffman-gatyás, akikkel az egyezség szerint egy gruppot alkotunk, már lázas tempóban fejti a falat, és nem éppen hízelgő módon fogad: — Hol a rohadt istenben mászkálsz, gyerünk, mert mindjárt este lesz! — Futtában támasztom le a biciklit, ahogy ugróm a csákányért, hallom, hogy mögöttem eldől, vissza se nézek, a mohó kapkodás szele már megcsapott; marokra kapva a csákányt, úgy két-három téglányival a fal pereme alatt a mal- teros fugába csapok. A csákány hegye alól, mint a kicsapó villám, cikkcakk- ban fut szét a repedés, egy jókora darab fal kilazul, azonban két tégla — sziámi-ikresen — összetapadva a fal mögé repül és eltűnik: kétszer kilencven fillér! Az pontosan egy korona nyolcvan!... Mohó szemem aggódva követi, látom, hogy a volt udvar egy tenyérnyi — csodával határos módon — megmaradt virágágyásába zuhan és letaglóz két dáliát; derékba törve préseli őket a földbe ... „... itt álltak, igen, itt... füves, virágos udvarokkal, ha felöntözték, éjszaka rozmaringillat áradt a szobákba, esténként, lefekvés előtt a szomszédokkal a kapukban állva, túl az este és éjszaka határán még mindig beszélgettek, utcahosszat (saroktól, sarokig) határozott jelentése volt az olyan szavaknak: házam, udvarom, szemöldökfa, Tiso, Horthy, nyilasok, oroszok, ma- gyarizálás, szlovakizálás, kitelepítés, államosítás; az esti kapukban élő történelem, amely nem a mellékzöngékkel tölti meg a nyáresti utca csöndjét, örökké más szavakban — de romlásmentesen — őrzi a való igazat. Egy este, hat évvel azután, hogy anyám mesélte, hallottam ismét az apám esetét, aki helyett a »kirkic«, most kirgiz, elvitte a tébécés susztert meg a félsüket öreg gázlámpagyújtogatót, az egyiket a transzportból hiányzó fogoly helyett, a másikat forhontba, de apám üszkös csonkja láttán köpött egyet az undortól, úgyhogy apámat, miután a mázolósegéd (Hitler) kiűzte a frontra, s a kiugrott no- vicius, a későbbi bajuszbajnok (Sztálin), aki úgyszintén igencsak tudta, mit akar, ellövette a kezét, s most már fogolynak sem kellett, az este látták utoljára, a mocsár felszálló páráiban egyedül az esti síneken; egy asztalos mesélte a szomszéd hentesnek, a vállára vetett törülközővel úgy állt a járdán a háza előtt, papucsban, gatyában, mintha jámbor patriotizmusa a macskakövekből a papucsa talpán át áramlott volna föl az esti békétől nyugodt arcába, ahogy a hátát vakarta ...” — Mi a hétszencség van veled, máma nem akarsz keresni? — hallom, s a csákányom zúzza szét törülközős alakját, amint a hegye a falba csapódik, s elégedetten látom, hogy az ütés nyomán legalább öt tégla egyszerre kilazul. Csengő-tisztára kocogtatom a kalapáccsal, a hangja megnő, a rommező felett már messzebbre röppen; alkonyodik, és befut a traktor. Immár nyugodtabb tempóban rakjuk búbosra az utánfutót, s ahogy egymás után röpülnek föl a téglák, úgy számoljuk, dagadó kebellel — mint a fölfújódó úszógumi —, a gyarapodó kilencven filléreket, s amikor végre zsebre vághatom a pénzt, bár a mozdulattól porfelhőt köp a zsebem, s a fogam közt is ropog néhány szem por, csupán futó pillantást vetek a traktor pótkocsiján távolodó téglák után (viszi a traktor, örökre elviszi), s a jól végződött nap melengető érzésével nézek körül. Nem, a közben arra cirkáló rendőrkocsitól nem kellett tartani: a fiúk nem kértek igazolványt vagy külön munkaengedélyt. Kedélyesen kikönyökölve az URH- kocsi ablakán, lassú járatban gördülve gyönyörködtek a panoramatikus látványban, ahogy a rommezőn még itt-ott hajlongó alakokat az alkony pirosá-
