Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - Fülöp Antal: Sövények (regényrészlet)

881

s utána mindjárt az apácát, amint gyalázatába roskadva egy üvegcseréppel föltépi nyakának ütőerét a gipsz-Krisztus előtt. Akadozva, csupán a friss élmény kényszerítő hatása alatt indult a beszélgetés, mintha mindketten inkább hallgattunk volna. Majd ahogy fokozatosan érezhetővé vált, hogy egyikünk sem arról beszél, amit a megrázó jelenet alatt valóban érzett, hanem arról, amit érezni illett volna, úgy jelentkezett és erősödött fel a szavainkban valami exkuzáló hangnem, amely elutasító és elítélő véleményekben csapódott le, az ember állati természetéről; a fölháborító jelenethez kapcsolódó ítéleteink mintegy sövényt vontak a látottak s az általuk bennünk fölkavart és szépecskén titkolt indulatok közé, melyek ha megnyilvánulnak, csöppet sem igazolták volna magasröptű kijelentéseinket: maga az Ember állt ítélőszék előtt, mint nagyon is eltorzult jelenség . .. Ennek következményeit, miközben az eszmék katartikus emelkedettségében a macskaköveken hazafelé tartottunk, még csak nem is sejtettük. Ahogy ágyba feküdtünk, egyszerre megéreztem, hogy minden, ami ennek előtte természetes volt, az a játékos mozdulat is, amely máskor a térdétől indult, most teljességgel lehetetlenné vált, hiszen közösen produkált hazudozásaink leleplezését jelentette volna. Szinte mozdulatlanul feküdtünk, hanyatt, hézagot hagyva magunk között a keskeny ágyban, a film utóképeivel a szemem előtt, szinte pattanásig feszülő ágyékkal néztem a mennyezetet, képmutatásom áldozataként. Kiéleződött éberséggel hallgattam visszafogott lélegzését, szinte éreztem, hogy a benne feszülő várakozás átsüt a mozdulatlanságán. Alig ért hozzá a kezem (vagy talán csak elgondoltam ezt a mozdulatot), mindkettőnk nevében megadott jóváhagyásként vagy inkább előzetes feloldo- zásként halk, nyöszörgő hangot hallatott, hajlékony combját közösülő tartásban egészen magához húzta, s — jómagam, a kékszemű szendeségét kímélő óvatosságról dragonyosi módon megfeledkezve — semmissé tettük a világban uralkodó kíméletlenségről alkotott nézeteinket. Azon az estén — vagy inkább már éjjel — megszületett a csoda. Szinte magába süppedve nyúlt el az ágyon, félhosszú haja átnedvesedve tapadt a párnához. Mintha láz paroxizmusából eszmélne, nyitotta ki a szemét, s ahogy a homlokán végigsimított, „A keze sokkal kisebb, mint az enyém, mikor a záróvizsga előtt a fát ültettük, meg ennyivel nagyobb volt; a világ kiismerhetetlen”, villant át agyamon, anélkül, hogy erre gondoltam volna. Fölötte térdeltem, és mámorosán gyönyörködtem: a saját művemben ... A rákövetkező gyengédség gesztusai is, melyek a hála suttogásait csalták ki belőle, ezt a mámort táplálták. Határozott léptekkel, egész talpamra lépve mentem a törülközőért, hogy a hasát megtörülhesse: a dominókocka lakásba nem csinálhattunk gyereket... így joggal gondolhattam, hogy szemének újdonsült — mondhatni — jövevény kifejezése kapcsolatban van ezzel az estével. Jó darab ideig eltartott, amíg összeállt valamennyire is érthető egész- szé, hogy az ártatlan nippek, üvegholmik, villanyégők vagy éppen a betétkönyv aurájában fölsejlő „másik világ” gyújtja föl szemében a libidó fényét. De addig is, mivel láttam, hogy nem nekem szól, és makacsul új élményével hoztam összefüggésbe, arra kellett gondolnom, hogy furcsa és eltávolodó révületei egy nagyon is élő személy alakja körül kószálnak, ahogy most is, a betétkönyvet izgatottan ismét az arca fölé tartva, szemében ezzel a kacérsággal elhárította az ágyékát megérintő kezem, de utána azért, mintha csak sétálnánk, tovább is fogva tartotta, és szinte elsóhajtva mondta ki a szavakat:

— És ha én is állásba mehetnék, talán még utazhatnánk is... — Pótszemélynek éreztem magam, aki egy fölidézett alaknak kölcsönzi oda — pillanatnyilag — a testét, s a féltékenység már-már gyűlölködő hangján válaszoltam:

— Nem azért nősültem! — A szavaim mélyéből mintha Gergő bácsi, a mostohaapám hangja csendült volna ki, aki, miután anyámat elvette, többé nem engedte őt a drótsövénnyel körülzárt és fegyverrel őrzött üzemek „kurvabar-