Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Fülöp Antal: Sövények (regényrészlet)
880 — Mert a sajátjuk dúsítja a mosószert és legközelebb is patyolattiszta ágyba mászhatnak... Bizony, kicsi ez a város!... — mondta, s megint azon a furcsa, idegen hangon kacagott, de már kint a járdán. Most valamivel messzebbről láttuk a vurstli villogó fényeit, viszont egészen tisztán: a bódék, a hinták, az óriáskerék és a ringlispil kör alakban fölépült mesevárosát, hullámvasúttal a középpontban s az ég egy darabjával, fényudvarba vonták a lámpák. — Gyerünk közelebb — ajánlottam. — Jaj, ne! — tiltakozott. — Messzebbről valahogy más... — Láttam, hogy réved bele, egész lényével a parádézó fénybe, láttam, hogy ott van mellettem, de még sincs ott, majd éreztem, hogy felém mozdul a keze, mintha kapaszkodót keresne, attól tartva, hogy fölszívódik ebbe a csodafénybe, melyet én ugyan csak mutatványosok csalogató lámpáinak láttam, de, hogy betartsak egy ősibb sorrendet, mielőtt hozzám ért volna a keze, átkaroltam a derekát, és szinte ezzel egyidőben ő is az enyémet. Mintha akkor fogadott volna társul furcsa, fényekbe bámuló elrévedéseihez. Ott álltunk összefonódva, s messze fönt a lövöldék fényudvara fölött, a komor-fekete égen távolságtartó fényükkel hunyorogtak a csillagok. Nem tudom, meddig állhattunk ott. Cinke-Lill közelsége úgy hatott rám, mint őrá a vurstli fényei, azzal a különbséggel, hogy én valóban (nemcsak képzeletben) egyre szorosabban húztam magamhoz; majd elindultam vele a főutca irányában, amely enyhe ívének dacára majdnem egyenesen vezetett át abba a másik estébe, amikor Cinke-Lill az ágyba surrant a betétkönyvvel, s a szavak szövődő fényhálózatán kirajzolódott az (angolvécével teljes) jövő, s még elég távoli volt ahhoz, hogy Cinke-Lillnek megadja egy „másik világ” illúzióját, hogy betétkönyvvel a meztelen hasán belerévülhessen, a megvalósítás igazi szándéka nélkül... Közben, szemhéjának egy sajátos rezdülésével, a szemében fölcsillant az a bizonyos kacérság, vagy az ahhoz megtévesztésig hasonló kifejezés, amelyről jó darab ideig azt hittem, hogy az első hetek és hónapok többnyire ágyban töltött estéinek a következményeként tűnt fel szemének és arcának sokféle, egészében mégis tartózkodó, mondhatni ijedt kifejezései között. Az után a szende, kékszemű magát-odaadása után vagy inkább múltával hittem ezt, amely a szeretkezések közben leginkább azt fejezte ki: „Hát akkor legyen, ha egyszer ez is az élethez tartozik...”, s miközben emelkedő lába a lepedőről elindult bátortalan ívű útjára, olyan mozdulattal, mintha valaki a befüggönyözött ablakon át lesné az ágyunkat, s a láb a legkisebb riasztó jelre vissza akarna szökkenni összezárt kifogástalan helyzetébe, eközben sohasem rám nézett, anyám egy régi gobelinképén tartotta a szemét (szűz volt az istenadta, amikor hozzám jött), úgyhogy csak hónapok múltán jutott el az első kielégülésig, amiért, persze, a „nyújtani valamit, boldoggá tenni” gondolat ürügyén minden lehetőt elkövettem; a hiúság néha, egy-egy átmelózott munkanap után túltett a vágyon is, míg végül egy este megszületett a csoda. A nyári moziból hazafelé tartva, a film hatása alatt, egy kis hallgatás után, félszavakkal egymás véleménye felé tapogatózva indult köztünk a beszélgetés. Megrázó film volt, véleményem szerint az önmegtagadás kudarcáról, nem lehetett egy elismerő vagy elmarasztaló kijelentéssel letudni, és utána valamelyik kávéházban egy pohár borral végleg leöblíteni. Egy háborús epizód keretében, a kolostor ácsolt asztalán, egy szentéletű apácát, aki a hitében bízva, Krisztus és a kolostor iránti hűségből nem menekült el a katonák elől, drago- nyosok erőszakoltak meg a feszület alatt. Közben a kamera nem kis életismerettel hozta totálplánba a döncölődő dragonyos ülepét, majd az apára arcát, melyen az első irtózat nem tudott sokáig megmaradni, és tágra nyílt szeméből — amely a kereszt felé fordult, miközben urát szólította — bizony eltűnt a kétségbeesés, és sikolyai inkább a ziháló, kopasz dragonyosnak szóltak. Majd mutatták, ahogy a dragonyosok lóháton távolodva eltűnnek a dombhajlat mögött,
